Általában két kérdést szoktam feltenni barátaimnak, ismerőseimnek, ha olyan országban jártak ahol én még nem: milyenek az ételek és kedvesek-e az emberek. Más nem is érdekel annyira, hiszen minden egyebet megtudhat az ember az útikönyvekből is. Amúgy saját tapasztalatom az, hogy amelyik országban, városban finomakat eszem, ott általában kedvesek is az emberek. Nyilván ez csak az én véleményem, de talán azzal a legtöbben egyetértenek, hogy Olaszországban finomak az ételek és kedvesek az emberek.
G és én sokszor jártunk már Itáliában, mondhatni visszatérő vendégek vagyunk. Azt, hogy van élet a pizzán túl is, hamar felismertük. Amikor még “offline” jártunk erre, sokszor rendeltünk úgy olasz nyelvű étlapról, hogy fogalmunk sem volt mi érkezik majd az asztalunkra. De soha nem csalódtunk. Ráadásul van nekem egy “bibliám” Matthew Fort-tól az Ennivaló Itália című könyv, ami jó segítség ahhoz ha végig akarjuk enni az olasz csizmát.
A hazánknál több mint háromszor nagyobb területű országban még bőven van mit megnézni és megkóstolni, de mi most egy nagy hiányosságot pótoltunk be: ezúttal Nápolyba repültünk.
Többek között elhelyezkedése miatt esett a választásunk a Lino Scarallo által vezetett étteremre Palazzo Petruccira. A közvetlenül a tengerparton található helyen a vacsora hátteréül a Nápoly felett uralkodó Vezúv és a romjaiban is gyönyörű Palazzo Donn'Anna, a város egyik híres soha el nem készült palotája szolgálnak. Az étterem belseje szolid, talán kicsit meglepően puritán is egy Palazzohoz képest. De ez csak a neve, ami a korábbi belvárosi helyszínre utal, a Piazza San Domenico Maggiore-n álló 15. századból származó palotára, ahol most a tulajdonosok egy pizzériát működtetnek.
Nyolc órakor - amit Itáliában korai vacsora kezdésnek számít - majdnem minden asztalnál ültek. A személyzet sürgött-forgott, és pillanatok alatt elkezdődött show. Aperitifnek rögtön egy könnyű olasz rozé habzóbort kaptunk.
A Menù degustazione “Lino Fai Tu” (ez magyarul körülbelül annyit tesz: Lino, csináld te/magad) 5 fogásos kóstoló menüsort választottuk. Meglepetés volt, nem tudtuk előre, hogy mit fogunk enni, de megnyugtattuk a felszolgálónkat, hogy nekünk bármit hozhat. Az amuse bouche és a desszert kivételével minden fogás a tengerből érkezett. Ezen kívül, itt találkoztunk először a tradicionális nápolyi sós ropogtatnivalóval, a sertészsírból, mandulalisztből készült, borssal fűszerezett tarallival.
A fantasztikusan friss, édes és nyers paradicsom levével körbeölelt - spárga és spárgahab alá bújtatott - tőkehal volt a levesünk. Erős kezdés volt. Annyira kívánatos volt, hogy azonnal belekanalaztam ahogy elém került, így fotó már nem készülhetett róla.
A csupán vajjal és fokhagymával készült tintahalat linguine tésztával hozták ki. Semmi bűbáj, semmi varázslat, de mégis, Lino kompozíciója nálam mind ízvilágában mind látványában már az első falat után megnyerte az első díjat.
Maradt a tenger és maradt a pasta. Következett a spagetti, amit Nápolyban csak a turistákra szakosodott helyek étlapjain neveznek így, amúgy vermicellinek hívják. A sugo hozzá osztrigából és “citromhalból” készült. (Angolul “sea lemon” a hal neve, sajnos nem tudom, hogy a tükörfordítás megfelelő-e?)
Örültem, hogy a meglepetésfogások szinte mind tengeri herkenytyűk, mert hol máshol lenne érdemes kipróbálni ezeket, mint a tengerparton, ahol biztosak lehetünk abban, hogy a lehető legfrissebb alapanyagokból készültek.
Például még nem ettem még soha vörös márnát, de most itt volt az alkalom: körtével és zöldborsóval tálalták. G. napokig emlegette még ezt az ételt, annyira ízlett neki.
Ezután jött a dolce: eperparfé angolkrémmel és citromhabbal, mindez megszórva egy kis sós linzermorzsával. Természetesen a petit four itt sem maradhatott el: brownie, profiterol és macaron volt a kínálat.
Első napunk csavargással telt, felfedeztük szállásunk közvetlen környezetét a Santa Lucia negyedet. Megnéztük, hogy hol lehet bevásárolni, hol tudunk reggelizni és hol tudunk egy autentikus olasz vacsorát enni. A házunk kapujával szemben a domboldalba vezető lépcsőn felsétálva, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Nem botlottunk bele a ajándékárusokba, nem invitáltak be turistacsapda éttermekbe, hiszen jóformán csak mi voltunk idegenek. Itt a helyiek élték a mindennapi életüket: vásároltak a kis üzletekben, vagy házhoz érkezett a kötéllel felhúzható kis kosárba vagy vödörbe a megrendelt portéka. Volt, hogy belestem egy nyitott ajtónál dolgozó kárpitoshoz, aki egyből megkérdezte: come stai? Jöttek mentek a robogók, szlalomoztak az utca népe között lépcsőn fel és le. Nos itt és ekkor találtunk rá a Trattoria da Peppino kis étteremre, ahol végül két alkalommal is vacsoráztunk.
Olaszországban az a jó, hogy ha egy helyre másodszor mész, akkor már megismernek és szinte törzsvendégként szolgálnak ki. Ha van alkalmad többször is elmenni, akkor már arra is emlékeznek, hogy például milyen kávét iszol, és melyik süteményt szoktad kérni.
Peppino étterme kicsi volt, pár asztal fért el csupán. Mondanám, hogy tudjátok az a tipikus kockásterítős hely, de itt pont nem az volt az asztalon. A bejáratnál egy hűtőpultban meg tudtuk nézni az aznapi vacsora alapanyagait. Aztán a konyhához sétálva oda is bekukucskálhattam és nézhettem ahogy készülnek az ételeink.
Mindegyik este fehér “vino della casa”-t azaz egy könnyű asztali fehérbort ittunk.
Megkóstoltuk a caprese salátát, fenséges paradicsommal és isteni bivalymozzarellával. Második este már kóstolót is kaptunk mellé, egy krémesebb fajtából.
Én első alkalommal polipsalátát ettem. Csak úgy egyszerűen: olívaolajjal, citrommal és petrezselyemmel. Annak aki nem szereti a polipot, mert csak a tenger gyömölcsei pizzáról ismeri - ahol legtöbbször ízetlen, rágós, gumiszerű - ezt megkóstolva azonnal megváltozna a véleménye!
G. párolt fokhagymás spenótot kért sült kolbásszal, amihez jól illett az elénk rakott ropogós héjú kenyér. A kenyérből én is ettem, de csak óvatosan, hogy maradjon hely a “dolce della casa”-nak a napi desszertnek. Ez pedig nem volt más, mint házi pite, vaníliakrémmel és eperrel.
A búcsúvacsoránkat is itt a “ristorante piccola bella-ban” - ahogy magukat jellemezték - fogyasztottuk el.
Én vermicellit ettem kagylóval. A fekete és a szívkagyló keveréke az al dentére főzött tésztával úgy nézett ki mint egy műalkotás. Jól belaktam kagylóval.
G. gnocchit evett. Igazi helyi étel, a szomszédos Sorrenteből. Gnocchi alla sorrentina. A paradicsomszószban úszó házitészta a maga egyszerűségében volt nagyszerű. Hiszen a paradicsom a nápolyi konyha fő fűszere. Ez kerül a tésztára, a húsra meg a halra is. Ez ad ízt és színt az egyébként akár semlegesebb alapanyagoknak is. De ez, olyan, de olyan, de olyan paradicsom, aminek harsány nyáríze talán még gyerekkorom “paradicsomemlékeit” is elhomályosítja.
Házigazdánk szomorúságára most csak megfeleztünk egy tiramiust a vacsora lezárásaképpen. Persze amikor a közös fotóra került sor, vidáman mosolygott legújabb “törzsvendégei” társaságában.
Hogy végigettük-e Nápolyt? Ahhoz több idő kell. De kétségkívül megkóstoltuk.
Matthew Fort útmutatása alapján felkerestük Signora Esposito pékségét (Tarallificio Esposito) ahol nemcsak a már korábban megismert tarallit ettük, hanem egy másik helyi specialitást is megismertünk. Ez volt a disznóshússal és főtt tojással töltött kenyértészta, a pagnottiello.
Aztán szinte képzeletbeli dobpergés kíséretében elérkezett egy 15 éve várt a pillanat: végre ott állhattam a Tripperia Fiorenzano előtt ahol anno Mr. Fort is. A trippa a pacal olasz neve. Nápolyban a Via Pignasecca kaotikus őrületében több pacalozó is található. Nekem még látványra és szépek: az egyik olyan, mint egy puha törölköző, a egy másik meg például a méhsejtekre emlékeztet. Ide járnak a helyi háziasszonyok vásárolni. De ha rögtön meg akarjuk enni - mint például mi - , a pacalosmester készít egy egy trippa mista con insalatát, vagyis hideg, vegyes pacalsalátát. A megfőtt és kihűtött pacalcsíkokat összekeverte petrezselyemmel, olívaolajjal, citrommal, megszórta egy kis sóval és borssal,és már kész is volt. Ismerős recept ugye? A polipot most pacalra cseréltük. Az evőeszköz két fogpiszkáló volt. Így lett a pacalból streetfood.
Mr. Fortnak ugyan nem nyerte el a tetszését a nápolyi pizza, de nekünk igen. Kipróbáltuk több helyen is. Valahol szögletest, vastag tésztával, máshol kicsi, kerek vékony tésztást. Természetesen ettünk a L'Antica Pizzeria da Michele híres pizzázójából is, ahol 1870 óta sütik a pizzát. Mindenhol csakis pizza margherita jöhetett szóba, hogy érvényesüljön a tészta, és ne legyen más rajta csak csak a három kötelező feltét: paradicsom, bazsalikom és a mozzarella sajt.
És akkor még nem is meséltem az isteni édességekről. Ha lehet, mindig tartjuk magunkat az ősi mondáshoz: Rómában élj úgy mint a rómaiak, azaz bárhol járunk, igyekszünk úgy élni, mint a helyiek. Így Nápolyban mi is minden reggel kávét és süteményt reggeliztünk, akár csak a nápolyi emberek. Volt alkalmunk válogatni az édes kínálatból. Ettünk például a sfogliatelle ricciát ami nem összetévesztendő a sfogliatelle frollával. Míg az első ropogós leveles tésztával készül a másik inkább kalácsra emlékeztet, de mindegyik kandírozott narancskockával kevert édes ricottával van megtöltve. De van rumba áztatott (rum)baba, mindenféle minilinzer, cannoli, croissant és sorolhatnám még hosszan. Merem állítani, hogy ha az édességek alapján választanám ki a lakhelyemet, örökre Nápolyban maradnék.
Egyik unokatestvérem Olaszországban él. Őt is megkérdeztem amikor hazajöttünk, hogy a Palazzo Petrucci degusztációs menüjének nevében, hogyan kell értelmezni a “Lino Fai Tu” szavakat. A válasz a következő volt: “Lino Fai Tu” az annyit jelent, hogy “Lino csináld te” Ez azért van, mert errefelé vannak olyan éttermek, ahol nem a menüről rendelsz, hanem azt eszed, amit a szakács ajánl vagy elképzel. És akkor a pincér megkérdezi: Faccio io? azaz Csináljam én? A vendég válaszol: Fai tu! Csináld te!
Biztosan állíthatom, hogy Nápoly az a hely, ahol bármikor ha beülnék egy étterembe én is mindig nyugodt szívvel mondanám: Fai tu!
2022.06.10-17.
További képek:
