Csütörtökön színházba mentünk. Délután beborult az ég és szemerkélni kezdett az eső. Kicsit a fejem is megfájdult. Reméltem, hogy elmúlik magától de mielőtt elindultam otthonról, a biztonság kedvéért bedobtam egy fájdalomcsillapítót is a táskámba.
G-vel az Arany János utcában találkoztam a Goli előtt.

Már régóta kerestem egy “együnk valami jót színház előtt” helyet, ahova be lehet ülni vacsorázni úgy, hogy az étkezés kulináris élmény legyen, de utána nem bóbiskoljunk el jóllakottan a színdarab alatt. A Goli az étlap és a fotók alapján megfelelt az elképzeléseimnek.
A Goliról az év elején hallottam először. Akkor pont az Örkénybe készültünk egy előadásra, de sajnos aznap zárva volt az étterem. Pedig nagyon lelkes lettem amikor megtudtam, hogy a séf Harel Zakaim Izraelből jött el hozzánk főzni. Igaz nem jártam az ottani vegán étteremében, de a kedvenc vegetáriánus szakácskönyvemet Yotam Ottolenghi - a szintén izraeli gyökerekkel bíró - séf írta, és neki egyszerűen imádom a receptjeit. Ráadásul láttam egy videót, hogy a tel aviv-i étteremben Jamie Oliver is járt. Amikor belekóstolt a laffa kenyérbe töltött gombás shwarmába a „Mamma Mia!” felkiáltása mindent elárult…

Az étterem az egykori Fruccola helyén nyílt meg, ugyanazon a tulajdonosok jóvoltából. Biztos vagyok benne, hogy sokan ismerték és szerették a vidám, modern, divatos helyet ahova ha egy jó reggelire vagy ebédre vágytam, én is gyakran beszaladtam.
Az új hely nagyon más.

Fél hat volt, de már nagy volt a sürgés-forgás, a pulton kívül és belül is. Volt asztalfoglalásunk (amúgy ez nagyon is ajánlott) de még mi választhattuk ki, hogy hova szeretnénk ülni. Az étlap névreszóló, csak nekem, csak ma! Nagyon meghatódtam már ettől a figyelmességtől is.
A felszolgálgálóink közül választani sem tudnék, hogy ki volt a kedvesebb, a profibb, a segítőkészebb a barátságosabb… és csak sorolhatnám a pozitív jelzőket. Közben úgy éreztük magunkat, mint ha egy baráti buliba csöppentünk volna. Körülöttünk folyamatos jövés-menés. A beszélgetés, a nevetés, a zene, a tányércsörgés, a konyha zaja, a nyitott ajtón beszűrődő utcazaj mind-mind kellemes kakofóniává állt össze.

És a választék? Próbáltuk visszafogni magunkat, de nem ment. Legszívesebben végigettem volna az étlapot.
Imádom, hogy egyre több helyen nem csak megengedett, hanem egyenesen kötelező is a már általam is sokat emlegetett “sharing food”. Tudjátok a közösen rendelünk, közösen eszünk. Mindenki mindenből. Hát itt nem is lehetne máshogy. Főleg, hogy már az étlap üdvözlő szövegében erre külön fel is szólítottak: Érezzétek jól magatokat, egyetek együtt.

Először kértünk egy zacskó kenyeret. Így volt már kovászos kenyerünk és pitánk a mártogatáshoz. De mit mártogassunk? Jöjjön az a 10 éves labneh! A füst és oliva jól hangzik, azt is szeretnénk. Együnk egy kis húst is? “Gyújtsunk rá” egy marokkói esküvői onglet szivarra! És mi legyen még? G. égetett görögdinnye sashimit, én pedig a tabulét választom. A desszerttel még várunk kicsit.

Beindul a menet.

A kenyér? Eszméletlen jó. A pita? Csak emiatt vissza fogok jönni. Falnám be, de inkább kisebb falatokat tépek, hogy sokáig tartson.

Ettetek már füstölgő olívabogyót? Hát ezentúl én csak így enném. Faszénen megfüstölve zsályalevéllel fűszerezve. Vigyázat forró!

A labneh, vagyis a közel keleti krémsajt zatar fűszerkeverékkel és olívaolajjal egyszerűen zseniális! Főleg azért, mert a laktózérzékenyek is nyugodtan ehetik. És, hogy miért? A krémsajt itt szójajoghurtból készül. Én magam is tejcukorérzékeny vagyok, így erre ismét egy újabb jópontot adtam a helynek, pedig az első falat után kicsit el is bizonytalanodtam. Biztos jól értettem és nincsen benne tej? De aztán megtudtam, hogy Harel Zakaimnak 10 évébe telt mire tökéletesítette a vegán labneh-t, és mit mondjak, megérte. Amennyiben lenne gasztronómiai Nobel díj, szerintem esélyesen indulhatna a versenyben ezzel az étellel.

Aztán megfeleztünk egy szivart, egy marokkói szivart. Tudom, hogy ezen sok szivarrajongó meglepődik. Szivar? Marokkóból? Bizony egy ez hagyományos marokkói étel ami Izraelben is különösen népszerű. Az étel filotésztából (hasonlít a rétestésztára) áll, amit fűszeres őrölt hússal töltenek meg majd feltekerik és megsütik. Valóban emlékeztet a szivarra. De csak külsőleg. Amikor megkóstoltam, már csak a ropogós tésztára és a fűszeres töltelékre tudtam koncentrálni. Egyik falatot még a labneh-be is belemártottam. Így már szinte mennyei volt!

A görögdinnye sashimi valóban dinnyéből készült. A falatokra vágott és grillezett dinnye steak talán csak színében juttatta eszünkbe a nyár egyik legnépszerűbb gyümölcsét. Ugyanis a megpirított szeletkék - megőrizve a dinnye édességét - szinte már feketére karamellizálódtak, és mindez az a borstól és a fekete - szintén füstölt - olivabogyótól egészen különleges ízzé egyesült a tányéron.

Hogy milyen volt a tabule? Ütős! Ez nem a nálunk divatos bulgur “túlsúlyos” tabulé volt. Jobban hasonlított az autentikus, sötétzöld színű petrezselyemsalátára, amit csak néhány szem bulgur pöttyöz. Csak itt bulgur helyett - ez a számomra eddig ismeretlen - freekeh névre hallgató zöld búza volt, amelyet még éretlenül, puhán aratnak le, majd enyhén megfüstölnek, és megtörnek. Az egész tele volt mentával. Az az első falat mentalevelekkel, mentaszósszal, gránátalmával, pirított citrommal tálalt friss, füstölt zöldbúza olyan volt mint egy villámcsapás. Ízorgiából ízorgiába szédültünk.

A végén kértünk egy-egy török kávét. Aztán a maradék, féltve őrzött pitámat rágcsálva vártuk a desszertet.

Az enyém gránátalmás malabi volt, ami nem más, mint tejpuding. Egy könnyű zárófalat a vacsora végére. Az egyszerre édeskés és savanykás sötétpiros gránátalma magok még egy ilyen egyszerű ételt is megbolondítottak.
G. választása talán még különlegesebb volt: knafeh. Két réteg ropogósra sült kataif tésztából állt ami sós sajtot rejtett. Az egészet zsályás cukorsziruppal locsolták meg.

Közben a bulihangulat is fokozódik, hangosabb a zene, már nincs is nagyon szabad ülőhely. Mindkettőnknek Isztambul jut eszébe. Egyszer betévedtünk az egyik sikátorban egy helyiktől zsúfolt kis étkezdébe. Ott ültünk kis puffokon, kézzel lábbal mutogattunk egymásnak, hangosan szólt a zene, jöttek mentek az emberek. Isteni török lecsót ettünk újsütetű barátainkkal.

A nosztalgiázás közben meglátom, hogy épp belép az oldalajtón Harel Zakaim. Mindkét keze tele zöldségekkel megpakolt zacskókkal. Ilyenkor alkot valamit - mondja a felszolgálóink egyike, aki éppen arra járt.

Indulnunk kellene a színházba, de kicsit maradunk és nézem még a pult mögött kezdődő konyhai előadást. Harel Zakaim valóban alkot. Szinte hallom, ahogy a közönség ujjongva tapsol, majd egy idő után ütemes vastaps alakul ki.

Mi teljesen felpörögve ballagtunk egy másik színház felé. Csak szőlőfröccsöt és limonádét ittunk, mégis kicsit spicces volt a hangulatunk. Az eső már nem esett és a fejfájásom is elmúlt.

 2024.10.10.

Megjegyzés: Véletlen egybeesés lenne, hogy a Fruccolát és Harel Zakaim tel aviv-i éttermét is elsodorta a covid egyik hulláma? Abban mindenki egyetérthet velem, hogy a világjárványnak voltak pozitív hozadékai is. Én önző módon ezt is oda sorolnám. A budapesti gasztrovilág gazdagodott egy izgalmas vagány hellyel, ami Harel Zakaim nélkül nem menne.

Az ötlet kiváló. Nem lehetne egy picit kisebb, szolidabb hely? - kérdezte D. amikor azt indítványoztam a volt kollégáimnak, hogy tartsunk egy “céges bulit” és találkahelynek Budapest egyik legnépszerű kocsmáját és szórakozóhelyét javasoltam.
A hét tagú csapattal időnként összejárunk, eszünk-iszunk, informálódunk kivel mi történt, sztorizunk, nevetünk. És persze folyamatosan nosztalgiázunk, hiszen már több mint tíz éve ismerjük egymást. Ilyenkor megint minden olyan, mintha tényleg csak egy szokásos céges bulin lennénk.

Szóval legyen kisebb és szolidabb? Valahogy egyből a Tom George Osteria jutott eszembe, ahol korábban az egyik barátnőmmel már jártam és nagyon jól éreztük magunkat.

Ha megszavaztatnánk, hogy melyik a legnépszerűbb konyha a világon, jó eséllyel az olasz nyerne. Nem is ismerek olyan embert, aki legalább a pizzát ne szeretné. Tudtam, hogy a fiúknak is tetszeni fog.

A hely pont az ellentéte annak, amit kapásból gondolunk ha olasz étteremről beszélünk. Nincs piros-fehér kockás terítő, gyertya chiantis palackban vagy borosüvegek a polcokon.
Évekkel ezelőtt egyszer Washingtonban jártam egy hasonló hangulatú étteremben. Úgy tűnik másokra is hasonló benyomást tett ez a hely, mert egy - az étteremről szóló - cikkben a New York-i trattoriák hangulatát idéző helynek írták le. A belső tér modern és látványos: hangulatfénnyel, impozáns bárpulttal, hatalmas - mennyezetről lógó - ventilátorral, zöld növényekkel…

Este hat órától volt a gyülekező. Miután D. és a többiek megérkeztek - hogy megalapozzuk az olasz hangulatot - proseccoval koccintottunk. Aztán mindenki tanulmányozni kezdte az étlapot. Itt a menü is pont annyira olaszos, hogy ha esetleg mégis létezik olyan ember a földön aki nem szereti az olasz konyhát - és véletlenül betéved ide - ő is jól lakhat itt.

Az előételek válogatása közben felmerült a “sharing food” lehetősége. D. és én választottunk is hármat: három féle carpacciót.

A carpacciot 1963-ban a velencei Harry's Bar alapítója, Giuseppe Cipriani készítette először, ami hajszálvékonyra szelt, nyers marhahúsból készült. Nevét Vittore Carpaccio festőművész tiszteletére kapta, ugyanis ő a festményein előszeretettel használt intenzív, nyers húsra emlékeztető színeket. Az ételnek olyan sikere lett, hogy már nem csak húsból hanem a halból vagy zöldségből hasonló módon - olívaolajjal, citrommal, parmezán sajttal - készült ételeket is így nevezik el.

A jól elkészített polipnak nem bírok ellenállni. A polip carpaccio marokkói citrommal, szárított paradicsommal, rukkolával szenzációsan finom volt. De persze ne feledkezzünk meg a többi “versenyzőről”, a borjúhúsból és a vörös tonhalból készült carpaccioról sem, amiknek szintén nagy sikere volt az asztalnál.

Aztán volt még bélszíntatár fürjtojással, marhahúsleves tortellinivel és egy izgalmas mediterrán halleves tintahallal, kagylóval és tengeri sügérrel.
Evés közben még koccintottunk párszor a viszontlátás örömére az aperitifnek szánt Foss Marai prosecco-val, ami mellé később betársult egy könnyed és fűszeres alsó-ausztriai zöld veltelini is. Így rajtolt el a vacsora.

Életem első rizottóját - hol máshol? - Olaszországban ettem, mert azt akartam, hogy az első tökéletes legyen. Ahhoz, hogy a rizottó otthon is “perfetto” legyen, ugyan be kell tartani néhány szabályt, de higgyétek el, megéri. Gyakran főzök ilyet baráti összejövetelekre, ilyenkor a buli a tűzhelynél kezdődik: amíg én az ételt keverem, keverem, keverem…, addig a társaság nagy része körülöttem áll és a felöntéshez is használt fehérbort fogyasztják.

Nyilván kitaláltátok, hogy főételnek rizottót kértem, ami nagyon komoly kísérettel érkezett. A fiúk ugyanis szinte mind bélszínt rendeltek.

A rizottóm selymesen krémes volt, a rizsszemek - ahogy a nagykönyveben is meg van írva - enyhén al dente állagúak, mindez megszórva ricottával, zöldborsóval és pisztáciával.

A steak-ekről ismét a fentebb említett amerikai étterem jutott eszembe - aznap este már másodszor - ahol talán életemben először éreztem azt egy “filet mignon” elfogyasztásakor, hogy szétolvad a számban. Pedig nem vagyok egy nagy “steak-fan”, de erre valahogy mégis emlékszem.

A steak sütési fokozatai talán az egyik legmegosztóbb dolgok közé tartoznak a kulináris világban. Ehhez akár egy szemléltető tábla is lehetett volna az asztalunk, ahol volt medium rare-re, medium-ra és medium well-re sütött hússzelet is . Kinek-kinek ízlése szerint. Ha steaket eszem, én medium rare típus vagyok. D. is így szereti, így tőle kértem egy falatot. Látványra megfelelő, a hús kívülről már barna, de belül még rózsaszín, az állaga pedig puha, szaftos és omlós. Ehhez szinte kötelező volt a Konyári pincészet rubin színű “Páva” vörösbora.

Desszertnek legutóbb pisztácia mousse-t ettem itt. Akkor annyira ízlett, hogy akárkinek ajánlottam azóta ezt a helyet, mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy ezt itt kötelező megkóstolni. Ugyan teljesen jól lakottnak éreztem magamat, de nem szerettem volna kihagyni ezt a könnyed, krémes élvezetet, amit málnával, olivaolajjal és tengeri sóval bolondítottak meg. Szerencsére V. lovagiasan felajánlotta, hogy “besegít”, nyugodtan rendeljem meg.

A többi édességet - a fagyis csokoládé szuflét és a citromkrémes fahéjas ropogóst - már csak a szememmel bírtam megkóstolni.

Vacsora után még kicsit sétáltunk a mindig nyüzsgő Zrínyi utcában a Bazilika felé, majd egymásnak búcsút intve mindenki hazaindult.

Hát ilyen volt a céges bulink egy csendesebb és szolidabb helyen. A taxiban ülve az jutott eszembe, hogy végül is Olaszországban eredetileg az osteriák kocsmaként működtek, tehát ha szigorúan vesszük ez az este nem volt más, mint egy kocsmázás extrákkal.

2024.09.11.

Ettetek már gímgombás rántottát? Tudjátok hogy néz ki a kutyaorr gomba? Mit szólnátok egy porgombás fehércsokoládés mousse tortához? És ha azt mondom, hogy mi a hétvégén disznóorr gombára vadásztunk akkor sejtitek már, hogy miről is hadoválok?

G.és én tavaly Olaszországban nyaraltunk. Umbria felfedezését tűztük ki célul és ez akarva akaratlanul azzal is járt, hogy végigettük a tartományt. Szinte nem is volt olyan étterem ahova belépve ne éreztük volna meg a “tartufo” semmivel sem összetéveszthető illatát. Ettük salátában, spagettivel, pizzán, tojással, előételnek, főételnek és még desszertnek is.
Elmondhatatlanul beleszerettünk a semmilyen ételcsemegéhez nem hasonlítható illatába és ízébe. És tényleg elmondhatatlan, hogy milyen íze van. Ha egyszer valaki megkóstolta - függetlenül attól, hogy ízlik-e neki vagy nem - bármikor felismeri a szarvasgomba jelenlétét bármilyen kis mennyiségben is tartalmazza az adott étel. Olyan mintha illatot ennél. Van, hogy csak fűszerként adják az ételhez, de amikor vékonyra szeletelt gomba kerül a tányérra akkor az maga a csoda: a márványos erezetű mintázatának és intenzív markáns és jellegzetes illatának képtelen lennék ellenállni.

A több ezer föld alatt élő gomba közül az ehető malacgombák - akarom mondani szarvasgombák - száma alig több mint tíz. Megítélése az emberiség történelme során igen változatos és ellentmondásos. Az ókorban például erős illata és íze miatt gyógyító, sőt mitikus tulajdonságokkal ruházták fel. A középkorban úgy gondolták, hogy pogányok, vagy más ördögi dolgok hozták létre és mindenáron kerülni kell, hiszen ez a boszorkányok eledele. A reneszánsz idején - mikor máskor? - aztán ismét felfedezik a szarvasgombát és népszerűsége azóta is töretlen. Szerencsére, hogy a gomba nemcsak hogy átvészelte az évszázadokat, de napjainkban már nem is számít feltétlenül elérhetetlen csemegének. Gombaszaküzletekben frissen is meg tudjuk vásárolni, de számtalan szarvasgombás termék kapható már sok delikátüzletben is.

Mivel az egyre szélsőségesebbé váló időjárás, a gyakori aszályos időszakok nem kedveznek a vadon élő szarvasgombafajoknak, egyre több mesterséges ültetvénnyel találkozhatunk már Magyarországon is.

Szülőfalumtól alig több mint 10 kilométerre - Rábakecölön - található az Érsek Éden szarvasgombás gasztrobirtok. Az ötletgazda, alapító és tulajdonos Érsek Gergely, aki véletlenül pont az öcsém osztálytársa volt és gyerekkorunkban még mi is játszottuk együtt.
Hétvégén G-t születésnapja alkalmából hozzá mentünk el vadászni.

A Rába egykori árterében található pár hektáros birtok Gergő nagypapájának szántóterülete volt, aminek adottságai pont megfelelőek a szarvasgomba termesztéséhez. Csorbainé Dr. Gógán Andrea kutató, szarvasgomba szakértő segítette és segíti most is a munkát, hogy az egykori szántó helyén egy többgombás, folymatosan termő ültetvényt hozzanak létre. Nincs permetezés, nincs műtrágyázás, gyakorlatilag lemodellezték az erdőket. A hosszú és kitartó munka eredményeként megterem itt a nagyspórás és a kései szarvasgomba és reményeik szerint a téli és az isztriai parcellák is hamarosan termőre fordulnak.

Most azonban a nyári szarvasgomba szezonja van. Zafír, a két éves fekete labrador alig várta már, hogy megmutassa nekünk mire is képes. Irány a mogyoró-, tölgy- és hársfákból álló liget, amit a késő délutáni nap sugarai világítanak meg, és elkezdődött a vadászat. Zafír egy óra alatt 11 darab különböző nagyságú gombát talált meg. Voltak kisebbek, de akadtak köztük 20-30 dekás darabok is. A kutya csak megtalálja és jelez, ellentétben a disznóval, aki meg is eszi. Zafír türelmesen várta, hogy Gergő egy speciális kis eszköz segítségével óvatosan kikaparja az avar és a föld alatt megbúvó gombát, figyelve rá, hogy nehogy megsértse az értékes gumót.

Amikor a frissen kiszedett gombát a tenyerembe tartva megszagoltam, a föld szagával keveredő mennyei, mély és mámorító illata teljesen elbűvölt. Nem csoda, hogy az egyik legkeresettebb összetevő nemcsak az ételekhez de a parfümökhöz is. Egyből megértettem azt is miért tartják sokan afrodiziákumnak.

A hangulatos vadászat után következett a lakoma. Mivel Gergő eredetileg séf, így természetesen minden ételt ő készített. Az ültetvény közvetlen szomszédságában kialakítottak egy konyhát és mellé egy hangulatos teraszt. Így gyakorlatilag a semmi közepén ülve madárcsicsergést majd később tücsökmuzsikát hallgatva, néha egy-egy erre tévedő nyuszit látva fogyasztottuk el a hat fogásos degusztációs menüből álló vacsoránkat.

Először kovászos kenyeret kaptunk három féle vajjal: volt céklás málnás, sült fokhagymás és természetesen szarvasgombás is.

A következő fogás ugyan csak a második volt, de én alig kóstoltam meg, biztos voltam benne, hogy számomra ez az est fénypontja: a bársonyvirág szirmokkal körülölelt tokhal “cannelloni” zöldpisztáciás szarvasgombás trónusán ült. A palástja liofilizált céklapor, koronája pedig ehető arannyal díszített osetra kaviár volt. A hozzá kapott Bónis-Reitter borászat zöld veltelinije tökéletes kísérője volt ennek a királyi fogásnak.

A zöldborsókrémleves különlegességét az adta, hogy a levesbetétként kapott fürjtojást pár napra illatos szarvasgombával tárolták együtt és így a tojás magába zárta a jellegzetes illatot. Végül egy kis kolbászmorzsával és paprika olajjal megbolondítva fogyasztottuk el a levest. Kimondottan “jól állt” a borsónak ez a füstös íz.

Az amúgy is ízletes fürjmellnek nagyon jót tett, hogy trifflás, lenmagos töltelék, a zöldfűszeres morzsa, és az imént gyűjtött aprított szarvasgomba. Az egészet gyömbéres, római köményes sárgarépapüré díszítette.

A főétel előtt kicsit beköszöntött hozzánk az ősz. A gombatatárral és szarvasgombás tojássárgájából készült krémmel töltött tortácskát kavicságyra helyezték, majd borókával és csipkebogyóval körítve az egészet őszi párába borította a szárazjég “füstje”.

A falatka ősz jó átvezetés volt a főfogáshoz. Engem az est főszereplőjével díszítet szuvidolt borjú szűzpecsenye körete varázsolt el igazán. A búzarizottót barlangban érlelt spanyol kékpenészes sajttal fűszerezték, ehhez társult még egy kis petrezselyemgyökér, pirított fenyőmag és marinált lilahagyma. Önálló ételként is minden nap megenném!

És tudjátok, hogy zárult a menüsor? Ismét egy izgalmas gombavadászat kezdődött, de ezúttal - kutya nélkül - a saját tányérunkon. Dominikai kakaóból készült csokitrüffel formázta meg fakérget és az avart. Még a "gomba” is csokiból készült. A moha szerepét a zöld machapor játszotta. A halom alján megbújó mascarponekrémet homoki szarvasgomba, a földalatti ehető gombák egyetlen édes tagja ízesítette. És itt még nem volt vége a meglepetéseknek. Gergő egy külön neki készített desszert parfümmel mindegyikünk csuklójára ráfújta az “erdő illatát”, hogy evés közben ezzel legyen teljes az élmény.

Hát ilyen volt a G. születésnapi vadászata a boszorkányok eledelére.

Fantasztikus élmény volt, aminek napokig a hatása alatt voltam. Ízek és élmények kavarogtak bennem. Pár éve nem is gondoltam volna, hogy szülőfalum közvetlen határában a Rábaköz öntéstalaja ilyen kincseket rejt majd magában. Amit itt az Érsek Édenben rengeteg munkával és tanulással létrehoztak, az nemzetközi szinten is szakmai elismertségnek örvend. Követendő példa lehet sokaknak. Főleg mert Gergő szerint Magyarország klímáját és termőföljét tekintve egy szarvasgomba nagyhatalom lehetne. Kicsit bele is gondoltam abba, hogy milyen érzés lenne egy saját kis birtokon egy kutyával nap mint nap az erdőt járni, szarvasgombát keresni, majd aztán este összedobni egy vacsorát belőle. Hazafelé az augusztusi égboltot szemlélve váratlanul megláttam egy hullócsillagot. Annyira meglepődtem, hogy kívánságra már nem volt időm. Pedig gondolom sejtitek, hogy mit kívántam volna…

2024.08.10.

További képek:
https://www.instagram.com/emmaasszony/

Az egész úgy kezdődött, hogy örökbe fogadtam G-nek egy macskamedvét.

Kérdezhetnétek, hogy hogy jön ez a királynőhöz és a Gundelhez, de mindjárt elmesélem.
A macskamedvét Tündinek hívták és a Budapesti állatkert lakója volt. Biztosan ismeritek az állatkert nevelőszülő programját, ami egy jelképes örökbefogadás és ennek köszönhetően G. egy évre büszke “apukája” lehetett Tündinek. G. szülinapján elindultunk, hogy meglátogassuk, az új “családtagot”, de mivel szombat volt és az állatkert bejáratánál hosszú sor kígyózott, elnapoltuk a találkozót és helyette egy hirtelen ötlettől vezérelve ittunk egy kávét a Gundelben. Csak a teraszra ültünk be, ahol olyan kedves fogadtatásban volt részünk, hogy pár hét múlva az én születésnapomon már vacsorára érkeztünk az étterembe.

A Gundel azon éttermek közé tartozik Magyarországon, amiről szinte mindenki hallott már, és a róla elnevezett desszertjét, a dióval, mazsolával és cukrozott narancshéjjal töltött csokis palacsintát pedig szintén mindenki ismeri.

Ez már több mint tíz éves sztori. Akkoriban a főváros gasztrotérképén még nem voltak jelen azok a napjainkban szinte ikonikusnak számító éttermek amik nélkül ma már elképzelhetetlen lenne Budapest. A mi történetünk idején bizony a Gundel maga volt a “hűha" kategória. Legalább is minden barátunk, ismerősünk akinek elmeséltük, hogy “jártunk a Gundelben” őszintén meglepődött, és talán kicsit irigyelt is minket.
Emlékszem, hogy az első alkalommal G. töltött uborkát, bélszínt és csokilávát evett, én pedig spárgakrémlevest, kacsacombot és természetesen az ikonikus palacsintát. A főételek ezüst ételtakaró búra alatt érkeztek amiket “abrakadabra” varázsszóval emeltek a felszolgálók. Ezt a mai napig emlegetjük. Az abrakadabra egyet jelentett nekünk a Gundellel.

Kávézni rendszeresen eljártam G-vel, vagy a barátnőimmel, egy alkalommal még a barátnőm kislányával is. Sokan megdöbbentek ezen, és luxusnak tartották és nem akarták elhinni, hogy ez a fajta luxus alig kerül többe, mint ha beülnek egy kávéra bármelyik nemzetközi kávézólánc üzletébe. De, hogy mi a különbség? Kezdem a kedvencemmel: például itt bármikor elsétálhatott melletted egy páva, akik gyakran áttévedtek a szomszédos állatkertből. Aztán szerettem, hogy itt Zsolnay csészéből kávéztunk, és járt mellé néha egy kis bonbon is. A diszkréten megvilágított helyiségben a hatalmas fából készült bárpult volt a kedvencem. Majdnem megsirattam amikor egyik alkalommal hűlt helyét leltem, mert a felújítás során menthetetlennek ítélték.

Amióta 2021-ben egy új fejezet kezdődött a Gundel életében azóta csak a hangulatos kertben kávéztunk, sütiztünk. Persze minden alkalommal benéztem a félhomályos kávézóba is hátha meglátom Krúdy Gyula vagy Latinovits Zoltán szellemét. Mert míg az előbbi nagyon gyakori vendég volt itt, az utóbbi pedig pontosan itt született nagyapja éttermében saját elmondása szerint éppen “Krúdy Gyula bácsi asztala fölött. “

Ma egy másik híresség nyomában eredtünk: kedvenc koronás föm, II. Erzsébet angol királynő menüjét kóstoltuk meg. Ez most az étterem legújabb kezdeményezése: olyan gasztronómiai utazásra invitál, ahol egykori híres vendégeik “Gundel-élményét” élhetjük át mi is. Az itt járt vendégek különleges menüsorokat fogyasztottak, így ennek az új kezdeményezésnek a keretében pénteken mi is részesei lehettünk “a királynői menünek”. Mert kivel is kezdhették volna sort az itt megvendégelt közismert személyiségek közül, mint “A” királynővel.

A tomboló kánikulából jó érzés volt megérkezni a kellemes klímájú étterembe. A felújítás óta nem jártunk itt, tetszik, hogy igazából csak egy kis ráncfelvarrást kapott a terem. A pincérek mint egy sorfalat állva köszöntöttek minket.
- Miért a sarokban kaptunk asztalt? - súgta nekem oda G.
- De nézd, így kinek az asztalánál ülhetünk! - nyugtattam meg - amikor megláttam, az asztalon Latinovits Zoltán nevét. Itt a Gundelben ugyanis minden asztal egy-egy itt járt híres vendég nevét viseli. II. Erzsébetről elnevezett asztal véletlenül pont mellettünk volt.

Miközben elkortyoltunk egy-egy pohár angol pezsgőt, figyeltem a nagy sürgés-forgást körülöttünk. Személy szerint egy kicsit sokallottam is a felszolgálók számát. Ugyanakkor örömmel ismertem fel azt a hölgyet, aki már a kerthelyiségben is többször hozzájárult a jó hangulatunkhoz közvetlen, barátságos de ugyanakkor profi stílusával.

A “Négykoronás menü” négy - Herendi étkészletben felszolgált - fogásból állt. Lehetőség volt a fogások számának variálására, de mi maradtunk az eredeti koncepció mellett. Viszont egy teljes borsort nem akartunk végiginni, csak a kínálatból választottunk. Mindketten kértünk egy-egy pohárral az előételhez, G. a főételhez én pedig a desszerthez. Ezzel okoztunk is az elején egy kis fennforgást, mert a pincérek kicsit összekeverték, hogy melyikünk mit kért. De szerencsére a fentebb említett pincérnőnk rögtön kézbevette a dolgokat és onnantól nem csak, hogy mindig a kért bor érkezett a fogásokhoz, de végig felügyelte, hogy igazi királyi kiszolgálásban legyen részünk.

Az előétel előtt egy kis körözöttet valamint uborkás, joghurtos lazackaviárt kaptunk étvágygerjesztőül, majd megérkezett az első koronás fogás, a rózsaszínre füstölt lazac. Hűsítő, igazi nyári előétel, roppanós, koronát formáló fehér spárgával és zsályamártással. A Benkő pincészet tokaji furmintja jó választás volt hozzá.

A galambesszencia vagyis az intenzív ízű húsleves tovább izgatta az ízlelőbimbókat. Nem telített el, csak kiváncsibbá váltunk a folytatást illetően. A korona itt sem maradhatott el, ezúttal sárgarépából készült.

A főétel igazi “krumplikoronás” magyar fogás volt: fonott borjúszűz, vadrizzsel, libamájjal töltött kucsmagombával.
G. szerint nem is kellett más hozzá, csak pont az a pohár Egri Merengő Bikavér (St. Andrea pincészet) amit ő ivott.

Már csak a desszert volt hátra. Először a 6 puttyonyos tokaji aszut kaptam meg. Ha nem az eper lenne a kedvenc gyümölcsöm, meg is elégedtem volna csupán csak a borral. Magában is fenséges volt. Amikor a linzerkoronával díszített eperparfét is hozzákóstoltam, a gyümölcsös íz és a ragyogó aranyszínű bor kettőse kirobbanó ízorgiát eredényezett…

Hát ilyen volt az a bizonyos “Négykoronás menü”. Ha bárki szeretné kipróbálni, hogy milyen az amikor úgy vacsorázik, mint az angol királynő - siessen - még pár napig megteheti ezt a Gundelben.

De szerencsére a Gundel varázslat éppen csak elkezdődött, a “Hírességek menüi” sorozat folytatódik.

Tudjátok: “abrakadabra”!

2024.07.12.

Minden két pohár helyi lowlandi whisky-vel kezdődött Glasgow-ban a Piper bárban.

Estefelé érkeztünk a skót nagyvárosba, és a szállásunkon nem sokat időzve egyből felfedező útra indultunk. Konkrét célunk nem volt, a George Square felé sétáltunk, ami a város legfontosabb tere. Mivel éppen csöpögni kezdett az eső, az élő zenével hívogató fentebb már megnevezett bárba húzódtunk be. Amikor a bárpulton ránk kacsingató whiskys üvegeket megláttuk, egyből tudtunk, hogy skóciai gasztronómiai kalandozásunk elrajtolt.
A csapos lányra bíztuk a választást, mi csak annyit kértünk, hogy környékbeli főzdéből származzon az ital. A fahordóból készült pulton támaszkodva kortyolgattuk az “élet vizét” (aqua vitae, amelyik szóból a whisky-t származtatják) hallgattuk a gitárost és mindketten egyetértettünk abban, hogy nagy izgalmak várnak még ránk a tavak, hegyek, szurdokok, bárányok fantasztikus országában.

Ugyan csak két éjszakát maradtunk a városban, de mivel a bár kijárata felett elhelyezett feliratok között még magyarul is visszavártak minket, természetes, hogy a búcsúkoccintásra is ide tértünk be.

A körút során tartottuk magunkat az első napon meghozott szabályokhoz: csak az adott környékről származó whiskyt fogyasztottuk.

Ettől csak egy esetben tértünk el. Invernessben - a Skót-felföld fővárosában - meglátogattuk a Malt Room névre hallgató, a skót nemzeti italra specializálódott whisky bárt.

Itt lehetőségünk volt tematikus kóstolásra. A “Meet the Locals” sor Highland régióból, a “The Tour of Scotland” pedig az egész ország területéről származó három-három single malt whiskyjét sorakoztattat fel. Még rövid ismertetést is kaptunk a szakértő pincértől, akinek a javaslatára az italokat megkóstoltuk tisztán és néhány csepp vízzel higítva is. Remek hangulatban zárult az este.

Amikor utazásunkat tervezni kezdtük, csak úgy véletlenszerűen kinyitottam az egyik útikönyvemet, ami éppen a glasgow-i Willow Tearoom-nál nyílt ki. A teaháznak helyet adó épület - a homlokzattól kezdve a belső terek kialakításán, a bútorokon, világítótesteken, szőnyegeken, fali dekorációkon át- a Charles Rennie Mackintosh skót építész, formatervező keze nyomát dicsérik. A szecesszió egyik előfutára volt a Brit-szigeteken. A közép-európai szecesszióhoz szokott szememnek szinte teljesen új és meglepő forma és színvilága már önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy még itthonról asztalt foglaljak két főre egy hagyományos délutáni teára a Willow-ba.
Azt hiszem, hogy az nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a tea és a teázás európai fellegvára Nagy Britannia. Milyen szerencse, hogy Skóciában ugyanúgy hagyománya van az afternoon tea-nek, mint Angliában. Mivel G. és én minden évben legalább egyszer Budapesten is élünk ennek a szenvedélyünknek, ezért vétek lett volna kihagyni pont itt Glasgowban ezt a lehetőséget.
A több oldalas teamenüből G. egy Russian Caravan kissé füstös ízű teát, én pedig az 1903 Blend névre hallgató saját keveréket választottam.

A kék mintás porcelán emeletes tálaló legalsó szintjére sajtos, tonhalas, csirkés és marhahúsos szendvicset, középre az elmaradhatatlan scone-okat lekvárral és clotted-cream-el, legfelülre pedig epres lepényt, ribizlis macaront, earl grey opera szeletet, és egy mangós, passiógyümölcsös süteményt helyeztek.
Odakint időközben eleredt az eső. Ez nem meglepő Skóciában, de a forró teát kortyolgatva, az elénk pakolt finomságokat eszegetve nem is érdekelt minket.
Engem a scone bűvölt el és a clotted cream. Egyiket sem most ettem először, de be kell vallanom valamit: ha a hátralévő egy hétben már egyszer sem sikerült volna jó ételhez jutnom, részemről a gasztronómiai élmény így is teljes lett volna.

Szerencsére a gasztronómia kalandozásnak nemcsak, hogy nem volt vége, de most kezdődött csak el igazán!
Számomra kicsit meglepő módon, a skót kulinária számtalan izgalmas fogásával ismerkedhettünk meg.

Haladjunk időrendben és kezdjük a reggelivel. Nem nagyon különbözik az angoltól, de itt skót névre hallgat: tojás, bacon, sült kolbász, gomba, grillezett paradicsom, a magyar véres hurkára emlékeztető black pudding, paradicsomos bab. Ezen kívül kaptunk hozzá a rösztire hasonlító hash browns-t valamint potato scone-t, ami egy palacsinta-szerű lepényke. Egy ilyen reggeli után az ember nem hamar éhezik meg. Szerintem ha Skócia nem bírna annyi eszméletlenül szép és hívogató látnivalóval, a legtöbb turista a reggeli után inkább visszabújna aludni és fel sem kelne a délutáni tea előtt.

Napközben általában csak kávéztunk és ettünk mellé valamilyen édes vagy sós süteményt. A kávéról inkább hallgatok, de tudjuk: itt a tea az úr. De a sütemények! Azon kívül, hogy shortbread nélkül nem telt egy nap sem, ettünk citromos és rebarbarás pitét, mazsolás csigát, ginger bread-et, bread pudding-ot, spenótos pitét és még sorolhatnám…

Mielőtt a tenger gyümölcseire rátérnék jelentem, hogy haggist többször is ettünk, és egyszerűen imádtuk! Aki nem ismerné annak elárulom, hogy ez egy birka- vagy borjúbelsőségből készült, faggyúval, hagymával, zabliszttel és fűszerekkel ízesített juhbélbe vagy birkabendőbe töltött a skót nemzeti eledel. Robert Burns a “skótok Petőfije” még verset is írt hozzá. Főként előételként kaptuk, hol magában, hol black és white pudding vagy krumpli és karórépa kíséretében. Kötelező megkóstolni!

Ha tenger mellett nyaralunk, akkor egyszerűen képtelenség lenne kihagyni a helyi halételeket.

Ettünk kagylót, tőkehalat, foltos tőkehalat, hallevest. Persze a klasszikus, a sörtésztában sült fish and chips sem maradhatott el: Skye szigeten Portree városban akadtunk rá egy kis kifőzdére, ahol elvitelre vettünk egy adagot, amit aztán a mólónál a mellettünk köröző sirályok társaságában fogyasztottunk el. Örülök, hogy a helyről, csak később olvastam el korábbi vendégek sokszor negatív véleményét, mert akkor valószínűleg ki is hagytuk volna ezt a helyet. Mi a halat ropogós bundában, ízletesen elkészítve kaptuk, még a sült krumpli is mennyei volt, pedig nem vagyok különösen oda érte. A halat amúgy pont egy magyar fiú sütötte, ő volt az első hazánkfia akivel összefutottunk.

És még valami. Először azt akartam írni, hogy zárójelben megjegyezném, de nem! Ezzel inkább eldicsekednék: a falra kihelyezett képek szerint III.Károly király (még trónörökösként) is járt itt pár évvel ezelőtt. Aki nem hiszi keressen rá az interneten, a Daily Mail cikke megerősíti ezt.

Az utolsó estét egy alig kétezres lakosú - elsősorban whiskyfőzdéjéről ismert - bájos vidéki kisvárosban, Aberfeldy-ben töltöttük. Itt ismét egy tipikus skót étellel a cullen skink-el ismerkedhettünk meg. Ez egy tejes halászlé ami füstölt foltos tőkehalból, burgonyából, hagymából, tejjel vagy tejszínnel elkeverve készül. Olyannyira ízlett, hogy alig értünk haza, már kerestem azt az üzletet, ahol füstölt tőkehalat tudok venni, hogy itthon magunknak is elkészíthessem ezt.

A vacsora közben megbeszéltük, hogy Skóciába mindenképpen visszajövünk, és ezt a döntést koccintásssal “szentesítettük” is. Nem árulok el nagy titkot: Aberfeldy whisky volt a pohárban!

2024.05.21-29.

További képek:

https://www.instagram.com/emmaasszony/

A négy keresztgyerekünk közül L. az első számú. Természetesen ez csak időbeli elsőbbséget jelent. Kiskorától kezdve évente egy-két napot mindig velünk töltött. Jó előre megterveztük a programokat, sokat kirándultunk, túráztunk, moziba mentünk, vidámparkba, este pedig közös raclette sütögetéssel zártuk a napot. De ami nagyon fontos volt, az az, hogy legyen otthon juharszirup, mert reggelire mindig amerikai palacsintát sütöttünk.
Pár éve már raklette helyett inkább vacsorázni járunk. Szerencsére ő itt is jó társaság, szereti a jó ételeket és az új ízeket megismerni.
Az Essencia étterembe mindenképpen el akartam vinni. Én most jártam itt harmadszor.

Először azért mentem, mert meg szerettem volna kóstolni a portugálok híres narancsos tekercsét, a torta de laranja-t. Tiago a séf egyenesen Portugáliából érkezett hazánkba. Ki más készítheti el ezt az édességet a legtökéletesebben Budapesten, ha nem ő? Nagyon tetszett a hely, és az a kedves fogadtatás ahogyan Tiago köszöntött minket a látványpult mögül.

Másodszor azért mentem el, mert szerettem volna ha G. is eszik a portugálok híres narancsos tekercséből. Akkor sem csalódtam sem az édességben sem Tiagoban a pult mögött.

Az Essencia étterem Tiago és Éva (Tiago Sabarigo és Jenei Éva) - szó szerint és átvitt értelemben is - közös "szerelemétterme". Négy éve nyitották meg, abban a zűrös 2020-as évben. De szerencsére sikerült túlélni mindent: vírust, karantént, bezárásokat... Többek között talán azért is mert ez egy laza, barátságos hely. Úgy érzi az ember magát mintha csak vendégségbe érkezne a barátaihoz, ahol nagyon jókat lehet enni.

Szombaton este tehát harmadszor léptem be a natúr téglával és kék-fehér csempékkel dekorált étterembe. Amikor megláttam Tiagót mosolyogva a pult mögött, tudtam, hogy most is minden rendben lesz.
A felszolgálókat is megismertük, nyáron már hozzájárultak az Essencia-élményünkhöz. Nem volt olyan kérdés, amire ne kaptunk volna kielégítő választ az ételekkel és az italokkal kapcsolatban.

Egy remek portugál habzóborral koccintottunk a vacsora előtt, majd L-re bíztuk a döntést, hogy az étlapról válasszunk magunknak fogásokat, vagy degusztációs menüt kérjünk. Ez utóbbit választotta, abból is az 5 fogásos variációt. Nekünk is tökéletesen megfelelt ez az ételsor, hiszen mindjárt a polipos előétellel indult, ami mindkettőnknek nagy kedvence. Ráadásul - mint majd látjátok - a fogások számát meglepetés ételek bővítették.

Mindjárt először kedv- és étvágycsinálónak kagylót kaptunk tintahal tintájával festett tésztabatyuban, túrómousse-t és kacsamájbonbont. A pezsgő és ezek a kis étvágygerjesztő falatkák megtették a hatásukat.

Türelmetlenül vártuk a polipot!
Nem most ettem itt először ezt az ételt, de nagyon tetszik, hogy mindig valahogy máshogy készül. Most például füstölt paprikás halalaplével - Caldeirada szósszal - és a tetejére szórt chorizo kolbász morzsával ehettük. Imádtam a polip újabb “árnyalatát”.

Tiago azonkívül, hogy Michelin csillagos séf, a Distinctus olivaolaj magyarországi nagykövete is. Már csak azért is megéri beülni az Essenciaba, hogy megkóstolhassuk ezt a hihetetlenül gazdag ízvilágú, háromféle olajbogyóból készült extra szűz olívaolajat. Nincs is másra szükség, mint egy szelet frissen pirított kovászos kenyérre és tunkoljuk nyugodtan! Ha nem kaptuk volna meg rövidesen a csicsókakrémlevest, talán még repetát is kértünk volna.

Szóval a leves: nem bírom ki és elárulom. Nálam ez volt a befutó, az abszolút győztes a menüsorban. És nem feltétlenül csak azért, mert kihasználva a lehetőséget én kaviárral kértem. A levesbetét is csicsóka volt, csipsz és citrusokkal ízesített püré formájában. Az előbb említett kaviár sóssága pedig nagyon jól kiegészítette az ízeket. Legutóbb itt a finomfőzelék bűvölt el ennyire. Íme, a szegények krumplijának és a világ egyik luxuscsemegéjének tökéletes egymásra találása!

A főételek következtek két felvonásban, kétféle szereposztással.

Először tőkehal és kacsamell közül választhattunk. L.és én az elsőt kértünk, ami portugál recept alapján készült. Az omlós húsú tejszínes halat köretként “krumpli tagliatelle” koronázta. A könnyű és finom étel mindkettőnknek nagyon ízlett.

Jó passzolt hozzá az a szintén portugál fehérbor, amit a sommelier ajánlott hozzá. L. pedig feketeribizli szörpöt kapott, ami ismét a dédanyám szörpjét idézte fel nekem.

Egy falatka erejéig megízlelhettem a káposztástésztával felszolgált kacsát is G. jóvoltából. Tudnak valamit itt az Essenciaban. Hihetetlen ízbomba volt ez is!

Jöttek a nehézsúlyú versenyzők.

L. és én ismét egyformát választottunk: Érlelt marha rib-eye zellerkrémmel és burgonyagratinnal. Én itt kicsit már félni kezdtem: jajj mi lesz a desszerttel? Így pár falat után “felajánlottam” L-nek a húsadagomat, és beértem az önmagában is nagyon finom körettel.

G. az őzgerincet gombás galuskával kapta. Nyilván most is járt egy kis kóstoló nekem is. Ó, az a galuska! Önálló ételként is szívesen választanám az étlapról!

A desszert tekintetében sem ugyanazt kértük mindhárman. Ezért is néztünk meglepetten, amikor mindegyikünk elé ugyanolyan édesség került, ráadásul nem is hasonlított arra, amit vártunk. A pincér pár pillanatig mosolyogva élvezte ki döbbenetünket, majd megnyugtatott minket, hogy nem kell aggódni, ez még csak az “elődesszert”: tojásdzsem pirított mandulával, répás narancsos szósszal. Ez a habkönnyű csoda arra hivatott, hogy átvezessen minket a sós ízek világából az édesek felé.

G. és én egy újabb portugál süteménnyel ismerkedhettünk meg: “Pão de Ló” ami egy rengeteg tojásból készülő habkönnyű piskóta. Kulináris kalandozásaink egyik újabb fantasztikus állomása volt: a krémesen lágy tésztához ugyanis birsalma darabokkal kevert érlelt kecskesajtot és vérnarancs öntetet adtak.

Ha én választom L. almás pitéjét valószínűleg sosem eszem meg. És nem azért mert nem volt finom, hanem mert egy műalkotást csak csodál az ember és nem esik neki késsel és villával! Ha ételszépségversenyt hirdetnének, abszolút esélyes lenne a koronára.
Nem írok róla többet, a kép beszél helyettem is.

A petit four-ként kapott pastel de Belém mondhatnám, hogy már csak hab volt a tortán, de persze ez nem más, mint sült vaníliakrém tésztakosárkában.

Kicsit még üldögéltünk és kortyolgattuk megmaradt italainkat, majd lassan búcsút vettünk a személyzet tagjaitól. Kölcsönösen ígéretet tettünk egymásnak: mi, hogy még visszatérünk, ők pedig, hogy polippal várnak minket.

Meglepően meleg márciusi este volt, így sétáltunk egy jót a belvárosban, majd hazamentünk.

Reggelire természetesen amerikai palacsintát sütöttünk.

2024.03.16.

Újabban rákaptunk az egyéjszakás kalandokra. Keresünk valahol nem túl messze Budapesttől egy hangulatos települést, és egy éjszakára kiruccanunk G-vel. Felfedezzük a környéket, sétálunk, megnézzük a nevezetességeket, kávézunk és természetesen valahol eszünk egy finom vacsorát is.

Megint évfordulót ünnepeltünk: ezúttal a Dunakanyart vettük célba, a bájos Zebegény települést. Szállást távol a világ zajától a Natura Hill-ben foglaltuk le.
Négy éve szeptember már jártunk egyszer itt - még a világjárvány idején - és boldogan használtuk ki a lehetőséget, hogy akkor épp nyitva lehettek az éttermek. Szó szerint és átvitt értelemben is ki voltunk éhezve valami jóra. Ültünk a hegytetőn az őszi napsütésben és a teraszon fogyasztottuk el az aznapi spontán bisztró ebédünket. Azért mondom, hogy “aznapi”, mert ez a hely étlappal nem rendelkezik, a séf mindig a foglalások alapján - friss és szezonális alapanyagokból - alkot délben és este.

Vasárnap dél körül indultunk, és röpke fél órás autókázás után már meg is pihentünk Verőcén, a Dunakanyar kapujában. A vasútállomáshoz közel leparkoltunk és a híres keramikus Gorka Géza egykori házát kerestük meg, ami napjainkban múzeumként üzemel. A kertjében pár éve működő Zsengélő kávézóba igyekeztünk, ami abban az épületben kapott helyet, amit egykor a művész a kerámiák kiégetésére használt. Gyönyörű napsütéses meleg idő volt, sokan a kertben ültek, de mi az épületen belül az egykori égető kemence mellé telepedtünk le. Miközben ettünk egy könnyű ebédet, és ittunk egy kávét, a retro tévéből kialakított akváriumban úszkáló aranyhalakat nézhettük.
Aztán úgy alakult, hogy még egy megállót beiktattunk. Mivel a nagymarosi Sakura cukrászdából olyan hangosan kiabáltak az islerek, hogy gyertek be, nem is bírtuk ki, hogy ne menjünk be oda is…

Zebegénynél az egykori szőlőhegyre kanyarodtunk fel, és a Natura Hill táblákat követve érkeztünk meg a hegytetőre. Jártunk már itt, tudtam, hogy mire számítsak. Emlékeztem a birtokot körülölelő hatalmas levendulamezőre is. De az elém táruló varázslatos panoráma most is olyan elementáris erővel hatott rám, mintha most látnám először. Hazánk egyik legszebb pontján álltunk a hegyek ölelésében, alattunk pedig ott kanyargott a Duna. Ez olyan látvány, amivel nem lehet betelni.

A szállásunkat egy nemrég átadott különálló épületben, a LES-ben foglaltam. Tökéletes választás volt. A legfelső szinten volt a szobánk. Itt nincs szükség különösebb lakberendezési praktikákra, dekorációs elemekre, hiszen ott van az a lélegzetelállító kilátás, amit nem lehet sehol megvásárolni. A szoba minden helyiségéből a táj szépségében gyönyörködhettünk. A nap melegen sütött, szélcsend volt, szinte nem is mozdult a levegő, csiripeltek a madarak, a kanyarodó Dunán csillogott a napfény… Naplementéig a teraszon üldögéltünk.

A vacsora este 6 órakor kezdődött a slow food jegyében.
Mit értünk ezalatt? A slow food megnevezés tulajdonképpen fricskaként született meg a gyorséttermek „fast food” elnevezésére reagálva és nem jelent mást, mint, hogy az emberek kicsit lelassulva, a gasztronómiai élményekre koncentrálva, kényelmesen fogyasszák el az eléjük kerülő ételt. A slow food mozgalom elsődleges célja a helyi gasztro-kulturális értékek megőrzése, azok sikeres hasznosítása. Ez a cél itt is. A Natura Hill konyhájában törekszenek a regionalitásra, és amit csak lehet azt környékbeli, börzsönyi kistermelőktől szereznek be. Ráadásul az elmúlt években már saját zöldséges kertjük is lett, amit igyekeznek maximálisan kihasználni. Sok mindent tartósítanak, savanyítanak, szárítanak, aszalnak. Mindezek visszaköszöntek a tányérunkon is.

Már teljesen sötét volt amikor felsétáltunk a főépületbe, ahol vacsorát szolgálták fel. Mivel hagyományos étlappal nem rendelkezik a hely, felszolgálónak érdeklődött, hogy szeretnék-e előre tudni az aznapi 4+2 fogásos menüsort. Az ételenkénti meglepetést választottuk.
Amíg az amuse bouche-ra vártunk proseccot kortyolgattunk.

Az első falatkával engem rögtön megbabonáztak: Turbolyás, szójás cékla, hozzá krémes sárgájú tojás, halikra és pirított tökmag. Egyből szerelem volt.

Előételnek sonkát kaptunk, fokhagymacsipsszel, mustárral és mustármaggal, savanyított retekkel és fügével. Nekem a füge annyira nem ízlett, de G. önként vállalkozott, hogy az enyémet is megeszi.  A sárga házi mustár isteni volt!

A mályvaszínű leves igazán meglepett. Lilakáposztából készült, amiről nem feltétlenül egy leves jut eszünkbe elsőre. Nem csak a színe volt gyönyörű, hanem az íze is nagyszerűen harmonizált a levesbetéttel, ami birsalma, füstölt tokhal és kapor volt.

Gombákkal, csicsókával és kvaszcsipsszel ölelve érkezett a szarvasgerinc. Nem vagyok egy nagy steak rajongó, de a kétféleképpen elkészített csicsókával együtt "nagy duzzogva" mind megettem! Jelentem, a kvasz pedig csipsz formájában sokkal jobban ízlett, mint ha pohárban kaptam volna.

Nagyon finom volt a vagány kinézetű desszert is, amihez mi újabb pohár proseccot kértünk ki. Jól illett az aszalt sárgabarackos túrókrémhez is, amit baracklekvárral pettyeztek és mákmorzsával hintettek meg.

Búcsúzóul kaptunk még egy kis levendulás törökmézet - mint helyi specialitást a saját levendulásból - és egy-egy gyümölcsös gumicukrot.

Jólakottan búcsúztunk el a fiatalos és lelkes személyzettől. Jól is esett a rövid séta a LES-be “hazafelé” menet.

Reggel sajnos ködös, szeles esős időre ébredtünk. A tervezett kirándulásunk így elmaradt. A szoba hatalmas ablakain keresztül az ágyból néztük a tájat, ami egy újabb arcát mutatta meg ma nekünk. De higgyétek el, ennek is megvolt a varázsa!

Ezek után mindenkinek csak ajánlani tudom: egyéjszakás kalandra fel! 

2024.02.18.

Azt nagyon szeretem, amikor Budapestre megérkezve a BAH csomópont felől a Hegyalja úton közelítjük meg a Dunát. Nézni, ahogy az úton lefelé kanyarodva megjelenik előttünk az Erzsébet híd hófehér sudár, karcsú alakja, ami aztán ahogy közeledünk felé egyre hatalmasabb és hatalmasabb lesz, majd végül teljesen fölénk tornyosul. A hídra érve egyből balra fordulok, hogy odaköszönjek a Lánchídnak és a Parlamentnek, majd gyorsan a többi még látható hídnak is odaintek. Vetek egy megnyugtató pillantást Klotildra és Matildra a pesti hídfő két nagyasszonyára, majd lekanyarodunk a rakpartra, hogy odaköszönhessek a túlparton a Várkert bazárnak, és a felette a budai Várnak. Ilyenkor talán még azt is szeretem, ha nagyobb a forgalom, mert akkor a legkedvesebb barátomra a Lánchídra is jut elegendő időm. Innen keletre fordulva jön - az engem kicsit a római Piazza Navonara emlékeztető - József Nádor tér. Az Andrássy út impozáns palotái sokszor csak úgy elsuhannak mellettem. Ezért kicsit szurkolok, hogy néha azért pirosat is kapjunk, - hogy mielőtt teljes figyelmemet a Hősök terének szentelhetném - odaintsek az Operának és a másik nagy kedvencemnek a Balettintézetnek is. Végül a Városligetben megnézem a fák között megbújó romantikus Vajdahunyad várat is.

Esti kivilágításban talán még jobban szeretem ezt. De minden évben van pár hét amikor ez az útvonal maga a csoda: ha karácsonyi fényárban úszik! (Évekkel ezelőtt a nagyanyámat is ezen az útvonalon hoztuk el Budapestre az ünnepek alatt. Akkor azt mondta, hogy ez volt a legszebb karácsonyi ajándéka.)

Van három dolog ami nélkül már jó ideje nem múlhat el karácsony. Megnézni valamikor a Diótörőt, a Herendi teadélután a névnapomon, és egy közös vacsora barátainkkal. A Szenteste előtti utolsó hajrában pár órára megpihenni az évvégi rohanásban.

Az idei helyszínre november végén találtam rá. G. és én szabadságon voltunk, és “turistáskodtunk” a városban. Séta, brunch, kávézás, majd a nap lezárásaként meglátogattuk a MOL Campust. A gyorslifttel pillanatok alatt a 29. emeleti kilátóban voltunk. Előttünk hevert város, mint egy terepasztal: a Duna, a hidak, a Parlament, a Gellért-hegy, a Bazilika és más jól- vagy kevésbé ismert épület. Egyszerre volt izgalmas és megnyugtató az “öreg barát” látványa a magasból.

Ide eljövünk - mondtam G-nek, amikor bekukkantottam a toronyban nemrég megnyílt Virtu étterembe. Igaz ez “csak” a 28. emelet, de az innen nyíló kilátás is megfelelő hátteréül szolgálhat majd az idei karácsonyi vacsorához. A hely éppen csak most nyitott, Lendvai Levente séf irányításával. Ő az Arany Kaviárból jött ide, talán már főzött is nekünk. Eljöttünk tehát hozzá, hogy 120 méter magasan megkóstoljuk az otthon és a szeretet ízeit.

Munka után A. és én sétáltunk kicsit a Duna-parton, majd villamossal mentünk a toronyhoz. Én olyan izgalomban voltam, hogy úgy elsétáltam G. mellett - aki már ott várt ránk - hogy észre sem vettem. Mindjárt nagy nevetéssel indult ez az este.

A panorámalift pillanatok alatt a repített minket a teltházas étteremhez. Nem viccelek. A több, mint 100 fő befogadására alkalmas helyen már szinte nem volt szabad asztal. Ide nem lehet csak úgy betoppanni. Főleg nem karácsony előtt. De a kiszolgálás gördülékeny, a felszolgálónk bár szemtelenül fiatal (ha megbocsájtja ezt a kijelentést nekem) de már most vérprofi!

Kapjuk is az étlapot és hozzá egy ajándék Bollinger pezsgőt, ami az asztalfoglalásunkhoz járt. Én máris imádom a helyet!

Miután kiválasztottuk az ételeket, elfogadjuk a felajánlott kenyérválogatást, amihez jutúrós körözött, vaj és szőlőmagolaj jár. Ez utóbbi mindenkit levett a lábáról. De a körözött is versenyben volt.

Az első fogást - ami Krúdy húslevese - fazékban tálalják, mindenféle jósággal kísérve: vajpuha marha stefániával és nyelvvel, roppanós zöldségekkel, grízgaluskával, és persze az elmaradhatatlan velős csonttal és pirítóssal. Mivel ez egyszerre leves és főétel, G-vel elfelezem, hogy maradjon kapacitásom a folytatásra. Szerintem ő sem bánta meg. Mennyei volt.

A. a klasszikus kacsamáj-tokaji aszú-kalács triót mellett döntött, amit én is megkóstoltam. Tökéletes összeillő hármast alkottak. Nem olyan mint egy karácsonyi koszorú?

P. pedig halászlevet evett, ami a bajai és a szegedi recept fúziójaként született meg itt a Virtuban.

A folytatás következett: A. grillezett tokhalat, G. a szarvasvadast, P. hátszínt, én pedig töltött gombát választottam.

Mint asztali “főkóstoló” kijelenthetem, hogy az étlapon szereplő főételek felét sikerült megízlelnem, és bármelyikét szívesen javaslom mindenkinek. Ha pedig ezt reprezentatív mintának veszem, akkor bátran ajánlhatom bármelyik főfogást a menüről.

Ezután szükségünk volt egy kis pihenőre. A. és én a szokásos éttermi sétánkra indultunk. Hangulatos a hely. A háttérben szóló zene nem nyomja el a beszélgetést. Hullámos falak, kék márvány pult, áramvonalas bútorok, buja növényzet. Minden az épület lábánál hömpölygő Dunára emlékeztet. A hatalmas üvegablakok mögött pedig a város és fényei. Itt nincs szükség képekre a falakon.

Desszertnek páronként egy-egy pohárban tálalt Sacher fantáziát és egy-egy “Jutka rakott palacsintáját” kértük. G. és én nem vesztünk össze: nála a Sacher, nálam a palacsinta volt a nyerő. Bár elismerem, hogy azt a sárgabarack sorbet ami az ő édességéhez járt, ha lehetne külön is kirendelném.

És most jönnek az extrák:

Felsétálunk a 29. emeletre, hogy a fedélzetről újból letekintsünk a városra. Ismét gyorsan számbavettem régi barátaimat és ismerőseimet: az épületeket és a hidakat. Budapest teljes pompájában ragyogott. A távolban még tüzijáték fényeit is láttuk. Ilyen egy igazi karácsonyi csoda!

Lehetett ezt még tetézni? Lehetett. Hazafelé átmentünk az Erzsébet hídon…

2023.12.20.

G. és én a Nagyvárad téri metróaluljáró piros műanyag székein ülünk.
A Metro-ra várunk.
Útravaló rizschipset rágcsálunk és mellé cascara teát iszunk.
A Váróteremben rajtunk kívül még körübelül tíz ember teszi ugyanezt.

Hamarosan elkezdődik egy nagyvárosi utazás.
De előtte eszünk még egy lángost? Mert itt káposztakrémmel adják!

És mielőtt elindulunk, kóstoljuk egy pet-nat-ot?

Nagy, vízzel teli akváriumban nyitják ki, így nem fröccsen ránk ez a pezsgő ital.
Mert pezsgő ez is. De inkább olyan viccesen.
Ez a pet-nat. Teljes nevén pétillant naturel.
Nincs meg benne a pezsgő csillogása és eleganciája, és ebben sokkal kevesebb a buborék is.
Kortyolgatom ezt az enyhén gyöngyöző, kissé opálos italt.
Életemben először. De biztos, hogy nem utoljára!
A pet-nat minden pezsgő őse, Franciaországból.
(Honnan máshonnan?)
Ez mondjuk itt készült a szomszédban, a Váli-völgyben Kajászón.
Vábrik birtok. Vábrik birtok - ismételgetem. Csak el ne felejtsem.

Az ellenőrök lepecsételik a jegyünket.

G. és én ezúttal azért szálltunk Metro-ra, hogy részt vegyünk egy hangulatos ízutazáson.

Tessék vigyázni, az ajtók záródnak! - halljuk - és az ajtók záródnak!

A Metro elindul, - az utazás elkezdődik!

Tizennégyen ülünk egy asztalnál.
Körülöttünk nem hallunk magyar szót. Fülelünk és találgatunk.
A magányos nő G. szerint amerikai.
És ez a pár itt mellettünk?
Északi nyelv lehet. Svéd vagy dán?
És a többiek?

Váratlan, sokrétű és szédítő a Megérkezés.
Almás hagymalekvár, savanyított hagymahéj, feketefokhagyma, rózsás hagymahab, mandula és hagyma granita.
A hagymához hagymát eszünk - nevetünk G-vel, kár, hogy ezt csak mi értjük az asztalnál.
A Sauska nyers pezsgő pedig olyan jól csúszik hozzá!

A következő megállónál választhatunk: Napfényre vagy Neonra vágyunk?
Október vége felé járunk, én még érezném az utolsó napsugarak melegségét egy padon, a parkban, a teraszon vagy épp itt a Metron.

A tányér forog, figyelem a fények játékát, és minden falatját kiélvezem a napsárga szósszal körülölelt sárga töltött tésztabatyunak.
Édesburgonya, mandula, sajt, tökmag, zsálya, alma… a tányéron már az ősz ízei.

A pohárban a MaiNyúl Veres 2021-ből.
És Budapest belvárosából.
Egészen pontosan Budapest belvárosa alól.
Szeretem ezt a várost, tele van meglepetéssel. Hihetetlen, hogy egy borászat üzemel a város szívében, a 6. kerületben.

De robogunk tovább.
Fémcsikorgás, zaj… sziréna, morajlás, lárma, dudálás…

A Csikorgás ellen piros fülvédőt kapunk.
Így hallgatjuk ahogy a fogaink alatt roppan a sertés fartő, a rántott disznófül, a sertéschips, a ribizlis lilakáposzta és a tárkonyos karalábé.
Ez milyen furcsa: eszünk és halljuk a belső hangokat.

 - A Kitérő következik.

Fáradjanak az asztalhoz - invitálnak meg minket egy közös tunkolásra.
Bizony: az asztalon darabokra tépkedett kovászos kenyér, a serpenyőben pecsenyelé, de van vaj és zsír is.
- Were are you from? -kérdezem a mellettem állót
- From Denmark. - érkezik a válasz
(Talált, süllyedt - jól tippeltünk!)
- Do you like it? - érdeklődöm?
- Interesting - érkezik a válasz, majd az asztalra mutat
- We are Hungarians, we eat fat with fat - világosítja fel G. asztaltársunkat - közben iszogatja a borospohárban felszolgált hagymateát. Mi mást?

Továbbhaladunk.

G és én kicsit külön úton járunk.

Én a Kertváros felé kanyarodom
Talán éppen valamelyik külvárosi konyhakertben kutyaugatást hallgatva nevelkedett az a karfiol, és az a sárga cékla amit citrusos vadrizzsel, szarvasgombás krémmel és pattogatott kukorica mártással kaptam.

G. a Betondzsungelt választja, ahol ugyan por van, szűk utcák, szürkeség, toronyházak, de a feltálalt galambmell és comb, sült, marinált zellerrel, vörösboros pecsenyelével kárpótolja mindenért. Meg az a pohár Szijjártó Pinot Noir is.

Az utazásunk vége felé a tejfölhabos, diós konyakmeggykrém már az Otthon ismerős érzését, a nyugalmat a harmóniát sugallja.
És milyen ütős hozzá a meggylikőr!

A Hazaútra kapott zserbó bonbont még itt az Onyx Műhelyben megesszük.

Aztán megint metrora szállunk, Kisföldalattival megyünk haza.

2023.10.20.

Menjünk el a Dérynébe - mondom G-nek miközben a legújabb Dining Guide-ot lapozgatom.
Menjünk - hagyja rám.
Pénteken este 6 jó lesz? És már kattintanék is a foglalás gombra.
Nem leszünk itthon - emlékeztet rá G.

Jövő csütörtökön a gyerekek táboroznak. Ráértek? - csörgött rám A. a barátnőm
Akkor megyünk a  Dérynébe.
És már kattintok is a foglalás gombra.

Megyünk a Dérynébe - mondom G-nek
Melyik ez a hely? - kérdezi
A Krisztina körúton. Közel a Naphegy utcához.
Melyik az? Nem emlékszem rá.
Szerintem akkor még nem volt ott.

Akkor. Huszonkét éve.
G-vel akkor és ott kezdtük el a közös életünket.
A Naphegy utcában. A 24 négyzetméteres szuterénben.
Ahol nem volt étkezőasztal. Mert nem fért el. Az ágyon ettünk: reggel délben és este is.
A vendégeink is. Úgy étkeztünk, mint a rómaiak.

Emlékszel az antikváriumra?
Az megvan még?
Igen, és ott van mellette a sarkon a Déryné.

De, hogy mi volt ott régen, azt én sem tudom. De biztos, hogy nem EZ a Déryné.

Egyszer évekkel ezelőtt voltam már ott.
Üzleti megbeszélés. Nem volt előre egyeztetve, hogy étterembe megyünk.
Nem is voltam éhes.
Csak egy limonádét ittam.
Élőzene volt. Zongora.

A Varga Ákos a Dérynébe ment át - mondom G -nek az egyik reggeli kávénál.
Egyszerre vagyok szomorú és vidám.
Szeretem a sommelier fiatalos stílusát.
Hiányozni fog a Kaviárból.
De milyen szerencsés egybeesés: Pont a Dérynébe!

Türelmetlenül vártam a csütörtököt.
Tapasztalatom szerint, ha jó a csütörtök este, akkor hosszabbnak tűnik a hétvége.
Mert amikor a csütörtök felpörget, olyankor a péntek csak úgy elillan. Észre sem veszem.

Kora délután hívnak a Dérynéből: akkor megyünk?
Persze, hogy megyünk.
Teraszra vagy bentre kérjük az asztalt?
A “tűz közelbe”.

A. és én munka után még megiszunk egy kávét, amíg P-re várunk.
Amikor megérkezünk a Dérynébe, G. már az asztalunknál vár.

Körülöttünk él, vibrál és pezseg a terem.
Ventilátorok forognak a plafonon, szól a zene, készülnek az ételek.
Aztán már az asztalunkon a saját sütésű kenyér.
Mártogatjuk a fűszerkeverékre locsolt olívaolajba, és sóba.

Jöhet, egy pohár hideg prosecco?
(Bármikor jöhet egy pohár hideg prosecco!)
A. limonádét kér, - beállt a dereka - sajnos a gyógyszerre nem tanácsos az alkohol.

A. és én sétálunk egyet
Látnom kell a hely minden szegletét.
Óriási a bárpult. Talán túl nagy? De, akkor hogy férne el rajta az a sok paprika?
Így is kicsordulnak a faládából.
Praktikus megoldás vagy dekorációs elem?
Buja dzsungelhangulat a hátsó termekben, és az alagsori mosdóban is.
Mindent megnézünk. A könyveket is. Mert azok is vannak.
Ott van egyik kedvencem is. Yotam Ottolenghi. Az Édes könyvébe még bele is lapozok.
El se kezdtünk enni és máris a desszerten jár az agyam?

A fiúk már várnak az asztalnál. Meg az extra dry Bortolomiol.
De hol van Ákos?
Sajnos ma pont szabadnapos.
Elszomorodom.
De csak egy pillanatra.
Igyekszem helyettesíteni őt. - mondja a pincérünk.
Sajnos nem tudom a nevét. De az egyszerűség kedvéért most úgy hívom, hogy Ő.
Közvetlen és barátságos.
Elsőre meglep, hogy tegeződik.
De ettől még udvarias és kedves.
A vacsora végére már furának is tűnt volna egy távolságtartó magázódás.

Nézzük az étlapot.
Itt megszokott a “sharing food”. Hogy lehet ez magyarul?
Közösen rendelünk, közösen eszünk. Mindenki mindenből.
Érdekelnek a steakek is? - kérdi Ő.
Naná, hogy érdekelnek!
Két hatalmas tálon kapunk bemutatót.
Angus és wagyu.
Van Chuck és New York.
Rib Eye, Flank és Kagoshima.
Nyers verzióban is csábító.
300 gramm körül van a legkisebb…
..ó, de akkor bye bye desszert?….

Apropó!
Hol van a desszertlap?
Azt csak a főétel után szoktam megmutatni - mondja Ő
Látja rajtam, hogy ez volt a rossz válasz. Pedig Ő ott sem volt velem a könyveknél.
Így csendben megsúgja nekünk, mire készüljünk a vacsora végén.
De persze ez titok. Nektek sem mondhatom el.

Négy tányér, négy éhes ember, három pohár prosecco és egy limonádé várja a vacsorát.

Mivel is kezdjem?
Ott van az Angus carpaccio tört borssal és parmezánnal - elegáns és egyszerű.
A kilenc órán át párolt fűszeres kacsával töltött gyoza gyömbér ágyon, pont előttem kínálja magát.
Az asztal másik oldalán az istenien krémes, báránygombóc jelentkezik: velem kezdd!
Egymást kérdezgetjük: ezt kóstoltad?
Választani sem tudunk. Melyik a legjobb?
Én hallgatok. Talán akkor marad még a mentás bárányból.
Nálam máris megvan az est nyertese: Szádban olvadozó báránygombóc és füstös San Marzano paradicsom

Az egyik főétel borjúkaraj pankó-parmezán bundában, jalapeno majonézzel.
Vigyázat kicsit csíp!
A rántott hús újabb árnyalata.
Ehhez volt a köret a kecskesajtos paradicsomsaláta???
Ó jajj, azt mi már felfaltuk.
Sebaj, mert Ő hoz még egy adagot.
És akkor ott van még az ördögszekér tortellini is arab joghurttal és parmezánvajjal.
Melyik a jobb?
Döntsön majd valaki más, mi nem tudunk választani.

A zene egyre hangosabb, karibi hangulatot érzek.
Mintha hirtelen a Floriditában lennék Havannában.
Jártatok ott?
Most itt - igaz gépből - jön a caribi szalon jazz (ahogy definiálni próbáljuk.)
De mégis: ez itt biztos, hogy Hemingway budapesti törzshelye lenne.

Megint ez a gongütés! Próbáljuk dekódolni.
Ő elmagyarázza, hogy mit jelent az egy, a kettő és a három ütés.
Mindegyiknek megvan a maga jelentése.
Az itt dolgozók pontosan tudják, és eszerint cselekednek.
Pontosan és ütemezetten.

Megkaptuk a desszertlapot. Most már publikus a kínálat.
Mindenki más kér, de továbbra is osztozkodunk.
Jó barátok közt ez csak természetes.

A. lemon tart-ot kér.
Ami itt nem lepény, hanem hurkapálcákra szúrt kis citromos pite “gombóc”.
A fotó segít, hogy elképzeljétek.
Aztán pedig irány a Déryné, hogy megkóstoljátok!
P. egy klasszikust választ:
Creme brulée-t ami istenien vaníliás és roppanós karamellás.
G. - a csokibolond - mi mást kérne, mint browine-t.
Tömény, de tökéletes végszó.
Itt a nyár, a málna szezon kellős közepe.
Ide nekem a málna sorbet-t, ami üdítő és jeges.
Ez kell egy kánikulai nap lezárásához.

Varga Ákos kicsit hiányzik, de Ő. kifogástalanul helyettesíti.
Este tíz óra felé lassan kénytelenek vagyunk magára hagyni.
Szomorúan búcsúzunk.
Tudom, hogy a holnap majd csak úgy elillan, de ettől függetlenül reggel hatkor az ébresztőóra megszólal.
Aztán pedig kávé, villamos és meló…

Vagy lehetne máshogy is: kávé, villamos és Déryné…
Reggelire talán egy török tojás arab joghurttal. Vagy bármi más a brunch étlapról.
És aztán jöhet egy pohár hideg prosecco.

Mert: "Az élet édes, kiss a lot!"

2023.07.06