Az ötlet kiváló. Nem lehetne egy picit kisebb, szolidabb hely? - kérdezte D. amikor azt indítványoztam a volt kollégáimnak, hogy tartsunk egy “céges bulit” és találkahelynek Budapest egyik legnépszerű kocsmáját és szórakozóhelyét javasoltam.
A hét tagú csapattal időnként összejárunk, eszünk-iszunk, informálódunk kivel mi történt, sztorizunk, nevetünk. És persze folyamatosan nosztalgiázunk, hiszen már több mint tíz éve ismerjük egymást. Ilyenkor megint minden olyan, mintha tényleg csak egy szokásos céges bulin lennénk.

Szóval legyen kisebb és szolidabb? Valahogy egyből a Tom George Osteria jutott eszembe, ahol korábban az egyik barátnőmmel már jártam és nagyon jól éreztük magunkat.

Ha megszavaztatnánk, hogy melyik a legnépszerűbb konyha a világon, jó eséllyel az olasz nyerne. Nem is ismerek olyan embert, aki legalább a pizzát ne szeretné. Tudtam, hogy a fiúknak is tetszeni fog.

A hely pont az ellentéte annak, amit kapásból gondolunk ha olasz étteremről beszélünk. Nincs piros-fehér kockás terítő, gyertya chiantis palackban vagy borosüvegek a polcokon.
Évekkel ezelőtt egyszer Washingtonban jártam egy hasonló hangulatú étteremben. Úgy tűnik másokra is hasonló benyomást tett ez a hely, mert egy - az étteremről szóló - cikkben a New York-i trattoriák hangulatát idéző helynek írták le. A belső tér modern és látványos: hangulatfénnyel, impozáns bárpulttal, hatalmas - mennyezetről lógó - ventilátorral, zöld növényekkel…

Este hat órától volt a gyülekező. Miután D. és a többiek megérkeztek - hogy megalapozzuk az olasz hangulatot - proseccoval koccintottunk. Aztán mindenki tanulmányozni kezdte az étlapot. Itt a menü is pont annyira olaszos, hogy ha esetleg mégis létezik olyan ember a földön aki nem szereti az olasz konyhát - és véletlenül betéved ide - ő is jól lakhat itt.

Az előételek válogatása közben felmerült a “sharing food” lehetősége. D. és én választottunk is hármat: három féle carpacciót.

A carpacciot 1963-ban a velencei Harry's Bar alapítója, Giuseppe Cipriani készítette először, ami hajszálvékonyra szelt, nyers marhahúsból készült. Nevét Vittore Carpaccio festőművész tiszteletére kapta, ugyanis ő a festményein előszeretettel használt intenzív, nyers húsra emlékeztető színeket. Az ételnek olyan sikere lett, hogy már nem csak húsból hanem a halból vagy zöldségből hasonló módon - olívaolajjal, citrommal, parmezán sajttal - készült ételeket is így nevezik el.

A jól elkészített polipnak nem bírok ellenállni. A polip carpaccio marokkói citrommal, szárított paradicsommal, rukkolával szenzációsan finom volt. De persze ne feledkezzünk meg a többi “versenyzőről”, a borjúhúsból és a vörös tonhalból készült carpaccioról sem, amiknek szintén nagy sikere volt az asztalnál.

Aztán volt még bélszíntatár fürjtojással, marhahúsleves tortellinivel és egy izgalmas mediterrán halleves tintahallal, kagylóval és tengeri sügérrel.
Evés közben még koccintottunk párszor a viszontlátás örömére az aperitifnek szánt Foss Marai prosecco-val, ami mellé később betársult egy könnyed és fűszeres alsó-ausztriai zöld veltelini is. Így rajtolt el a vacsora.

Életem első rizottóját - hol máshol? - Olaszországban ettem, mert azt akartam, hogy az első tökéletes legyen. Ahhoz, hogy a rizottó otthon is “perfetto” legyen, ugyan be kell tartani néhány szabályt, de higgyétek el, megéri. Gyakran főzök ilyet baráti összejövetelekre, ilyenkor a buli a tűzhelynél kezdődik: amíg én az ételt keverem, keverem, keverem…, addig a társaság nagy része körülöttem áll és a felöntéshez is használt fehérbort fogyasztják.

Nyilván kitaláltátok, hogy főételnek rizottót kértem, ami nagyon komoly kísérettel érkezett. A fiúk ugyanis szinte mind bélszínt rendeltek.

A rizottóm selymesen krémes volt, a rizsszemek - ahogy a nagykönyveben is meg van írva - enyhén al dente állagúak, mindez megszórva ricottával, zöldborsóval és pisztáciával.

A steak-ekről ismét a fentebb említett amerikai étterem jutott eszembe - aznap este már másodszor - ahol talán életemben először éreztem azt egy “filet mignon” elfogyasztásakor, hogy szétolvad a számban. Pedig nem vagyok egy nagy “steak-fan”, de erre valahogy mégis emlékszem.

A steak sütési fokozatai talán az egyik legmegosztóbb dolgok közé tartoznak a kulináris világban. Ehhez akár egy szemléltető tábla is lehetett volna az asztalunk, ahol volt medium rare-re, medium-ra és medium well-re sütött hússzelet is . Kinek-kinek ízlése szerint. Ha steaket eszem, én medium rare típus vagyok. D. is így szereti, így tőle kértem egy falatot. Látványra megfelelő, a hús kívülről már barna, de belül még rózsaszín, az állaga pedig puha, szaftos és omlós. Ehhez szinte kötelező volt a Konyári pincészet rubin színű “Páva” vörösbora.

Desszertnek legutóbb pisztácia mousse-t ettem itt. Akkor annyira ízlett, hogy akárkinek ajánlottam azóta ezt a helyet, mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy ezt itt kötelező megkóstolni. Ugyan teljesen jól lakottnak éreztem magamat, de nem szerettem volna kihagyni ezt a könnyed, krémes élvezetet, amit málnával, olivaolajjal és tengeri sóval bolondítottak meg. Szerencsére V. lovagiasan felajánlotta, hogy “besegít”, nyugodtan rendeljem meg.

A többi édességet - a fagyis csokoládé szuflét és a citromkrémes fahéjas ropogóst - már csak a szememmel bírtam megkóstolni.

Vacsora után még kicsit sétáltunk a mindig nyüzsgő Zrínyi utcában a Bazilika felé, majd egymásnak búcsút intve mindenki hazaindult.

Hát ilyen volt a céges bulink egy csendesebb és szolidabb helyen. A taxiban ülve az jutott eszembe, hogy végül is Olaszországban eredetileg az osteriák kocsmaként működtek, tehát ha szigorúan vesszük ez az este nem volt más, mint egy kocsmázás extrákkal.

2024.09.11.