Olaszország a szívünk csücske.
Viccesen azt szoktuk mondani, hogy bármi is a terv a nyaralással kapcsolatban, mi valahogy mindig Olaszországban kötünk ki, hiszen Itália megunhatatlan. Jó ideje járunk rendszeresen a hazánknál több mint háromszor nagyobb országba, és azt már rég beláttuk, hogy teljesen megismerni egy élet is kevés lenne. Végigenni pedig - hiába is próbálkozunk - lehetetlen.

Az idei vakáció nekünk szeptemberre csúszott, amikor két észak olasz régiót - Venetot és Friulit - látogattuk meg. Egy este erejéig benéztünk Velencébe, aztán másnap útba ejtettük a tiramisu szülővárosát Trevisot, majd pár napot Valdobbiadeneben töltöttünk. Hazafelé még megálltunk Udine mellett Cividale Del Friuli bájos kisvárosában.

A Prosecco Superiore szülőföldjét többek között azért kerestük fel, hogy a készítése helyén, a venetói dombos tájon is megkóstolhassuk egyik kedvenc borunkat.

Már a tervezgetés során elképzeltem magunkat, ahogy kezünkben egy-egy gyöngyöző proseccoval tekintünk le a teraszos műveléssel termesztett glera szőlőültetvények lélegzetelállító világára. Ott tartózkodásunk során jobbnál jobb borokkal találkoztunk, nem csak helyi kis pincékben hanem a városka hangulatos borozóiban is elcsábultunk néha.

Az 1300 grammos hús története - Antica Osteria Il Borgo (Valdobbiadene)

Szemerkélő esőben érkeztünk meg Valdobbiadenében. Az eső ugyan nem szerepelt a terveink között, de az időjárás előrejelzésekben sajnos igen, így nem ért váratlanul minket.
Első este ezért is esett a választásunk az Antica Osteria Il Borgo étteremre, mert a Prosecco Strada felett elhelyezkedő bérelt házunktól csak pár perc sétára volt. Az étteremről nem tudtunk semmit, de korábbi olaszországi tapasztalataink alapján biztosak voltunk benne, hogy csak kellemes meglepetés érhet itt minket.

Esernyőinket szorongatva léptünk be a kellemesen meleg terembe, ahol hatalmas kandallóban lobogott a tűz.
Van-e foglalásunk? - érdeklődött a pincér. Nemleges válaszunk után kicsit habozott, majd a bejárat melletti kis asztalra mutatott. Máskor nem örültem volna ha ide “száműznek”, de most egyáltalán nem bántam. Kint esett az eső, hűvös volt és nagyon éhes voltam. Ráadásul még itt is a tűz közelében voltunk.

Máris elképzeltem magamat, ahogy egy nagy tányér pasta-t eszem ott.
Az étlap azonban gyors meglepetéssel szolgált. Egy steak étterembe tévedtünk. Én nem vagyok steak rajongó, G. szereti de ő is ritkán eszik.

A felszolgálónk - aki egyben a tulajdonos és “tűzmester” - folyékony angolsággal tájékoztatott minket a rendelés menetéről. Választhatunk csontos vagy csont nélküli húst, egy adag nagyjából két embernek elegendő, amit vegyes körettel szolgálnak fel.

Kértünk egy-egy pohár extra brut proseccot, majd belemélyedtünk az olasz nyelvű étlapba ahol nem a nyelvi hiányosságok miatt akadtunk el. Sajnos nem ismerjük a marhahúsokat. Így  az internetes fordítóra és pillanat varázsára hagyatkoztunk a választásnál. Így döntöttünk a Pezzata rossa italiana con sale di Trapani mellett, ami egy olasz vörös-tarka szarvasmarhafajta aminek a húsát szicíliai sóval pácolták.

Ez kell nekünk! Hogy csonttal együtt 1300 gramm? Oda se neki! Egyszer élünk!

Minden mindegy alapon elfeleztünk egy előételt, ami egy szalonnába tekert helyi sajt volt zöldségekkel összesütve.
A komoly főétel alapos bemelegítést kívánt.

Forró vaslapon került az asztalunkra a marhahús. Az egész tál sercegett, a hőkezelés még mindig tartott. Ahogy mondtam, nem vagyunk szakértők, de laikus szemmel is csodaszép volt. Szaftos, puha, ízletes és a köret is szenzációs. Nekem különösen a bazsalikomos karfiol ízlett. Jóízűen falatoztunk és jelentem, majdnem az egészet megettük!

Jóllakottan, nagyokat sóhajtozva fogadtuk el a felajánlott grappát, amit a szomszéd faluban desztilláltak. Egyből kezelésbe vette az olasz vörös-tarka marhát.

Éjjel úgy aludtunk, mint a bunda!

Pasta vacsora - Trattoria "Alla Cima" (Valdobbiadene)

Valdobbiadeneben a szőlőültetvények között kanyarog a Via della Cima. Egyik nap ezen sétáltunk, utunk során csodálatos panorámában gyönyörködhettünk. Az idei szőlő beérett, már javában tartott a szüret. Ezen út mellett, található a Trattoria "Alla Cima" étterem hangulatos szőlőskertjével, ahonnan festői kilátás nyílik a Piave völgyére.
Egyik este itt vacsoráztunk.

Ide is asztalfoglalás nélkül jöttünk, és most is szerencsénk volt. A kilátás miatt itt a terasz a népszerűbb, de mivel már sötétedett, és az este is hidegebb volt, nem bántuk, hogy csak az elegáns belső térben volt szabad asztal.

A kiszolgálás itt kissé merevebb volt, nem olyan olaszosan kedves ahogy megszoktunk más helyeken, de a trendi “külsőt” kapott ételek persze tökéletesek voltak, amik jól illettek a modern enteriőrhöz.

Az étterem saját extra brut proseccoját kértük, majd érkeztek az ételek.

Előételnek G. nagyon érdekes fogást kapott: parmezánkrémes tojás ropogós pancettával. Látványa minimalista, de íze izgalmas és vibráló.

Az én klasszikusom - bivalymozzarella paradicsommal - olyan jól mutatott a fekete tányéron, hogy öröm volt nézni. A sajt a szomszédból, a szintén venetoi Borgoluce birtokról származott. A paradicsom pedig olyan édes és ízletes volt, hogy talán a “paradicsomból?”

És végre megérkezett a tészta. G. nek nagy kedvence a gombás tagliatelle, amit mi is sokszor készítünk. A tészta al dente, a gombaragu fenséges. Ugyanez igaz az én formás kis tortellinimre amit marhahús raguval töltöttek meg.
A végén már csak egy kis könnyed desszert jöhetett szóba. Az enyém egy szedres “sorbetto” volt.

G. választása parádésnak ígérkezett: vörösborban párolt körte olasz Domori csokoládéval. Az elfogyasztásához pontos utasítást kapott: A 70%-os kakaótartalmú csokit a körtéhez, a 80%-ost a körtéhez és a levéhez, a 100%-ost pedig csak a levéhez egye. Remek ötlet. Bravissomo!

Friuli ízek - Ristorante Al Monastero (Cividale Del Friuli)

Friuli-Venezia Giulia tartományon általában csak átrobogunk. Ezúttal viszont nem akartunk ilyen mostohán bánni ezzel a területtel, ahol szinte összeérnek az Alpok hegyláncai és az Adriai tenger. Kíváncsi voltam, hogy Ausztria és Szlovénia közelsége nemcsak a tájban hanem a konyhában is megmutatkozik-e.

Délután érkeztünk a dallamos nevű Cividale Del Friuliba, ahonnan másnap reggel már indultunk is haza. Az ott töltött rövid idő ellenére is a szívünkben zártunk a települést, és felkerült az “ide még mindenképpen visszatérünk” helyek listájára. Itt turisták kerülgetése nélkül tudtunk sétálni a szűk kis utcákban vagy a nyugodt piazzán elmélyülten borozni. A városon át folyik Natisone folyó ami felett a Ponte del Diavolo kőhídon sétálhattunk át. A szállásunk utcája hangos volt a “Buonasera” köszönésektől ahogy elhaladtunk a szomszédos házak előtt.

Az utolsó olasz vacsorára a Ristorante Al Monastero-ban került sor. Szerencsére erre az estére már foglaltam asztalt, mert akik előttünk érkeztek (foglalás nélkül) már nem tudtak ott vacsorázni.

A enteriőr már inkább az osztrák kisvendéglőkre emlékeztetett. A bárpulttól egy viszonylag nagy terembe értünk, ahol ekkor még kevesen voltak de rövid időn belül teljesen megtelt. A mi asztalunk egy innen nyíló kisebb szobában volt, aminek a közepén egy - csak télen üzemelő - helyi friulán nyelvén „fogolar”-nak nevezett kandalló állt.

G. a játékos nevű sajtkóstolót választotta előételnek: Sajt póker négyféle helyi sajtból szilva-, őszibarack- és pikáns fügelekvárral, valamint mézzel.

Nekem ismét burrata volt az előételem ezúttal hideg uborkás gazpachoval. A spanyol leves meglepett Itália ezen szegletében, de főételnek már olyan ételt kaptam amire itt számítottam.

A friuli kóstolókat felsorakoztató tányéromon egyszerre találtam meg az osztrák a szláv és az olasz ízeket.

Ott volt egy kerek lepény, a "frico", ami helyi specialitás. Montasio sajtból, burgonyából és hagymából készítik. Ezen kívül kaptam, egy zöldséges frittátát, párolt hagymával húskenyeret és polentát. Ránézésre nem tűnt nagy adagnak, de nagyon is laktató volt még az én steakkel edzett gyomromnak is!

G. rizottót evett, ami kicsit eltér a hagyományostól: füstölt félkemény provola sajt olvadt bele az ételbe, amit bazsalikomos olajjal, konfitált koktélparadicsommal, citrom- és narancshéjjal turbózták fel. A rizottó új arcát ismertük meg.

Most is nagyon jól laktunk, jól is esett az a fél órás séta a csendes kisvárosban amíg a történelmi központból hazasétáltunk.

Ízes Itália ismét kitett magáért.
Borok, sajtok, steaket, pasták…Arrivederci

2025.09.08-13.

Ki ne álmodott volna már arról, hogy egyszer kilép a komfortzónájából és valami egészen újszerűbe kezd bele. Én, és valószínűleg sokan mások is gondoltak már arra, hogy de jó lenne egy saját kert ahol zöldséget és gyümölcsöt termesztenék. Szinte láttam magamat ahogy kis kosárban gyűjtöm a termést és abból készítek remek ételeket. Mindig ami éppen megterem. Persze ez megmaradt csak álomnak, és csak nyáron a teraszon nevelgetek fűszernövényeket és paradicsomot.

Nemrég megismertem valakit, aki mert nagyot álmodni, és balkonkertészből igazi kertész lett. De nem is akármilyen! A kertjében a hagyományos növényeken kívül megteremnek - a hazánkban nem igazán elterjedt - legtöbbször talán még a zöldséges pultokban sem gyakran megforduló zöldségek és fűszerek is. Ő Török Patrícia a Kertész. Azért is írom nagy betűvel mert így ismerik az emberek. Párja pedig a Séf, Horváth Gábor. Ők együtt alkotják a Séf és a Kertész formációt, akiket az idei év leghosszabb napján a nyári napforduló estéjén látogattunk meg Szentendrei szigeten található organikus kertjükben. Az utunk hozzájuk Tahitótfalunk keresztül vezetett, ahol L. a keresztfiúnk lakik a szüleivel. L. most érettségik. Mivel már csak a szóbelik voltak hátra, megkérdeztem, hogy nincs-e kedve velünk tartani. Rögtön igent mondott.

Pati (aki egyébként G. gimnáziumi osztálytársa) és Gábor kétlaki életet élnek. Hol Budapesten hol pedig a Szentendrei szigeten. A Kert (miután láttam, úgy érzem, hogy megtisztelhetem egy nagybetűvel) Pócsmegyeren található a Labdarózsa utcában. Zöld, buja és izgalmas. A tematikus vacsora - ahova rajtunk kívül nagyjából tizen érkeztek még - este hétkor kezdődött. Előtte természetesen lehetőség volt kertlátogatásra is, amit semmi pénzért nem hagytam volna ki. Már csak azért sem, mert már a kertkapuban is egy csodálatos, termőbe fordult articsóka fogadott minket.

Szecsuáni borsot csak fűszeres zacskóban láttam eddig, de most megismerkedhettem vele úgy ahogy a természetben él. Ki gondolta volna, hogy ez a - távoli kínai tartományról elnevezett - fűszernövény itt a Dunától körülölelt szigeten is él, virul és terem. De ugyanígy meglepett, hogy a kert lakója például a thai ételekből ismert citronád is. Persze a magyar nyár elengedhetetlen kerti növényei is jelen voltak: vöröshagyma, paradicsom, paprika, cukkini, patiszon és megannyi fűszernövény. Pati mindenről mesélt és ha nem vacsorára érkeztünk volna, egész este hallgattam volna. De láttam, hogy Gábor már a backstage-ben rajtra készen áll. Már nagyon éhes voltam, vártam,  hogy megízlelhessem a Kertből a tányérunkra érkezett terményeket.

A köszöntő falatot - frissen sült káposztás-túrós pogácsa és egy pohár rózsalevéllel ízesített kombucha - a kert mellett fogyasztottuk még el.

Lassan mindenki elfoglalta a helyét pavilonok alatt elegánsan megterített az asztaloknál amiket bájos kerti- és vadvirágokkal díszítettek. A hangszóróból halk zene szólt, amit ráadás tücsökmuzsika is kísért. Igazi dolce vita hangulat lett úrrá rajtam, amit az asztal körül elhelyezett kis citrusfák csak még tovább fokoztak. Hála nekik és a citromos gyertyáknak még a szúnyogok is elkerültek minket.

Kacsamáj terrinnel indult a vacsora, gyömbéres zöldparadicsom-lekvárral, füstös uborkával és sós brióssal. A Légli pezsgő tökéletes választás volt hozzá. Ebben a fogásban a füstös uborka volt a kedvencem!

A “szegény ember sajtja” következett, sarkanytyúka krémmel, karalébé carpaccióval, konfitált paradicsommal és egy találós kérdéssel: Mi lehet a szegény ember sajtja?
Gábor aztán elárulta, hogy ez nem más mint egy ősi libanoni (Keshek el Fouqara) bulgur sajt, amelyet eredetileg olyan gazdák készítettek, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy kecskét tartsanak tejtermékek előállításához. Ehelyett addig áztatták és fermentálták a bulgurt, amíg sajtszerű ízt nem kapott. Ekkor golyókat formáztak belőle, fűszerezték, és olívaolajban tárolták. Íme megint egy bizonyíték arra, hogy olyan egyszerű hozzávalókból - mint a búza, a Kertben virágzó sarkantyúka vagy a karalábé - türelemmel és fűszerekkel milyen különleges ételeket készíthetünk.

A bőrén sült pisztráng mángoldlevél, újburgonya és zöldborsó kíséretében került a tányérra. Még a borsóhéj is szerepet kapott, mert az alaplevet Gábor a hal csontjából és a borsó héjából főzte.

És jött az én kedvencem a garnéla laksa. A kókusztejes curryleves jól illett a nyári meleg estéhez: üde és friss volt. Az ízkavalkádot a Kertben termett kaffir citromlevél, a koriander, a mángold és a thai citromfű biztosította.

Egy kis hideg meglepetés következett újabb találós kérdéssel: miből készült a kis virágos tálkában felszolgált zöld sorbet. Találgattunk egy darabig majd kértük Gábort árulja el. Tárkonyos sóskafagyi volt citromfűvel. Eszméletlen jó volt. Még G. is jóízűen kanalazta, pedig ő az “énnemszeretemasóskát” típusú emberek közé tartozik.

A zöld hűsítő remek felvezető volt a főfogáshoz és annak külön örültem, hogy ez nem vörös hús volt. Olyan ritkán kapunk degusztációs menüben csirkét, mintha száműzték volna az éttermek konyhájából. A puha és szaftos kakukkfüves csirkehúshoz barackos nudli volt a köret, amit zsenge, tavaszi répa egészített ki.

Az édes zárótétel egy hamis “mille feuille” volt, mert rétestésztából készült, és ezt marcipános cukrászkrémmel töltötték meg. Szedres málnasorbet, ribizli, sós habcsók, csokis “Dunakavics” és színes virágok díszítették. A sorbet díjnyertes volt. A végén Pati a maradékot még kiosztotta a repetázni vágyok között. Mi természetesen egyből jelentkeztünk.

Közben már besötétedett, véget ért a vacsora és az év leghosszabb nappala. A pezsgő elfogyott, lassan hazaindultak a vendégek. Mi kicsit még beszélgettünk a Séffel és a Kertésszel. Jó volt hallgatni ahogy meséltek a kezdetekről, a telekről, a régi kertről, az egykori csehszlovák faházról ami ma a bázisuk itt.

Biztos vagyok benne, hogy Pati nem bánta meg, hogy maga mögött hagyta a napi nyolc óra “robotot”, (még ha esetenként többre is cserélte) és Gábor sem, hogy a mádi Gusteau Kulináris Élményműhely helyett a saját Kertjében főz.

Az biztos, hogy én nem bánom, mert nem mindennapi élmény volt náluk a kertből, a kertben enni.

 2025.06.21.

Mint a legtöbb ember és természetesen Garfield, én is utálom a hétfő reggelt.
Ezen a héten hétfőn viszont már annyira vártam az esti gasztro kalandozásunkat, hogy még a reggelt is barátságosnak találtam.

Izgalmas délutánnak néztünk elébe: munka után G. és én Kínába mentünk. Szerencsére nem kellett egy hosszú és kimerítő repülőútra indulni, elegendő volt felszállni Budapesten a 9-es buszra és kimenni a helyi "Chinatown-ba".
Mert Budapestnek is megvan a saját kínai negyede, ami nem csak kis- és nagykereskedelmi üzleteket, raktárépületeket rejt, hanem van itt a nálunk élő kínaiak igényeit kiszolgáló szálloda, iskola, hagyományos kínai orvoslást végző rendelő, karaokebár, fodrászat és masszázsszalon is.

Mi persze nem az imént felsorolt üzletek miatt zarándokoltunk ide. Barátunk, Cs. javaslatára a Chinatown Night Market Terasz, a kínai gasztronómia hazai központja és fellegvára volt a cél. Velünk tartott Cs. is, aki már többször járt itt, így ő kalauzolt végig minket a Jegenye utcán ahol megmutatta a kedvenc éttermeit, mindegyikről mesélve kicsit. Láttuk a Spicy Fish éttermet ahol autentikus kínai ételeket kóstolhatunk elegáns környezetben. Aztán ott volt a Dabao Jiao Zi, ahol gőzölt, vagy sült gombócokat ehetünk. Cs. esküszik rá, hogy ez a legjobb "kínai gombócda" a városban. A környezet engem kicsit Kínára emlékeztetett, ahol jó pár éve magam is jártam. Sajnos, akkor a vezetett utazásnak "köszönhetően" nem hódolhattam a gasztro szenvedélyemnek. Csak a kijelölt helyeken ettünk, és pár alkalomtól eltekintve alig-alig jutottam különleges, vagy finom ételhez. Voltak olyan napok, amikor bizony éhesen feküdtem le.

Aztán megérkeztünk a májustól szeptemberig nyitva tartó kínai street food paradicsomba. Egy hatalmas nyitott sátor alatt több mint száz, sorszámozott asztal közül választhattunk. Először végignéztük a standok étlapjait. Abban maradtunk, hogy mindenki választ magának, aztán húszas asztalnál találkozunk.
Szerencsére így hétfőn délután nem voltak sokan, fél órán belül már mindegyikünk az asztalnál ült és közösen kóstolgattuk az ismert, kevésbé ismert vagy teljesen ismeretlen ételeket.

Említettem, hogy jártam már Kínában. Ott egy pekingi kacsavacsora után elvittek minket az "Ízek utcájába" ahol lehetőségem lett volna, hogy frissen sült skorpiót, pirított selyemhernyót vagy éppen nyársra húzott szöcskéket egyek. Imádok egzotikus dolgokat kipróbálni, de sajnos ott volt az a "volna". Mivel a vacsorára kapott kacsa végre nekem is ízlett, teljesen jól lakottan érkeztem a sült rovarok világába. Így ott nem kóstoltam meg.
Most ezt a régi hiányosságot be tudtam pótolni. Sült ropogós selyemhernyó bábbal indítottuk a vacsorát. Másnap sokaknak elmeséltem, szinte mindenki undorodva húzta fel az orrát. Pedig nekem ízlett. Ropogós és ízletes, G szerint talán kicsit föld íze is volt. Megegyeztünk abban, hogy ha egyik napról a másikra egy apokaliptikus világban ébrednék, nem érne minket váratlanul. Hiszen minden csak a fűszerezésen múlik. Egy jó adag fűszerkeverékből és pár marék hernyóbábból már laktató és finom vacsorát rögtönözhetünk.

Hogy mit ettünk még? Volt tintahal-nyárs ami nem aratott osztatlan sikert az asztaltársaságnál. Ezt pont én választottam. Amúgy nekem is jobban tetszett, mint amennyire ízlett.
Két igazán díjnyertes étel volt.
Az egyik a pirított, húsos káposzta. Finoman fűszerezett roppanós káposztalevelek császárhús darabkákat rejtettek. A fiúknál szerintem ez az étel volt a nyerő.

Nekem a kedvencem a kínai babzselé volt. Ez egy egytálétel amit Cs. választott, és nem tudtuk mit is takar a név. A fehér zselédarabkákat fűszeres, mogyorós, babcsirás mártásban kaptuk. Őszinte leszek, elsőre bizarrnak találtam. De fantasztikus volt az íze. Rögtön meg akartam tudni mi ez. Az interneten semmit sem találtam. A Happy Panda felszolgálója csak angolul tudott, és amikor az ételről érdeklődtem, úgy értettem, hogy babvirágból készült. De így is elakadtunk a keresésben. Amikor újból rákérdeztünk kiderült, hogy félreértettem elsőre. Mert nem babvirág (flower) hanem babliszt (flour) az alapanyag.
Ez a zselés, tésztára emlékeztető fogás kizárólag keményítőből készül. Mivel önmagában nincs nagyon íze, pikáns, fűszeres szósszal tálalják. Ismét kiderült, hogy milyen sok múlik a fűszerezésen.
A végére hagytam a kevésbé bátraknak is ajánlható ételeket. Nagyon finom volt a sertéshússal és zöldhagymával töltött párolt bao tészta, a tojásos pirított rizs és az uborkás saláta. Ez utóbbi meglehetősen csípős volt, de egy-egy korty gyümölcsös édes tea kicsit visszavett a tüzességéből.
Ilyen volt az első délutáni zsúrunk a budapesti kis Kínában. Evés közben már a következő alkalomra egyeztettünk időpontot egymás közt, mert egyértelmű volt, hogy nem esszük végig az ételkínálatot. Pedig feltétlenül enni szeretnék még például rántott glutént, büdös tofut, vagy száznapos tojást.

És, hogy mi a mai nap végső megállapítása?
Amióta megjelent Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című könyve, mindenki tudja, hogy a törülköző a lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet az ember egy csillagközi stoppos utazására. A mai nap tanulságai alapján annyival egészíteném ki a kultikus regény megállapítását, hogy én a törülköző mellett biztos ami biztos magammal vinnék valami jóféle fűszerkeveréket is.

2025.05.26.

N. és B. jóvoltából ezúttal hajóra szálltunk.
Nem mentünk messzire, csak a Thököly út és a Stefánia út sarkára a Szaletlybe, ahol az Ízek tengerén vacsora program keretében, egy elsősorban tenger gyümölcseiből álló degusztációs menüt ettünk végig.
Már több alkalommal is jártunk itt. Azt hiszem, hogy tényként leszögezhetjük, hogy Budapest gasztronómia térképe olyan izgalmas és változatos, és annyi nagyszerű étterem van, hogy simán megtehetnénk azt, hogy hetente mindig máshol vacsorázzunk. Ha ez nem így lenne, valószínűleg már névre szóló asztalunk lenne a Szaletlyben.

Amikor N. átküldte az Ízek tengerén exluzív vacsoraest linkjét a “Titeket érdekelne?” kérdéssel, azonnal igent mondtunk.

A menüt csak utána néztük meg: Láttuk, hogy előételnek lesz garnéla carpaccio, céklába pácolt lazac és meggyfán füstölt makréla. Aztán New England-i kagylóleves utána pedig Szent Jakab kagyló. A rotírozott ördöghalat a passio-barack sorbet vezeti fel és a karibi fuvallat névre hallgató desszert követi. Izgalmas utazásnak ígérkezett.

Aznap este az étterem zsúfolásig megtelt. A bejárathoz közelebb eső részen á la carte alapon lehetett vacsorázni. Azok akik gasztronómiai kalandozásra indultak az Ízek tengerén a terem hátsó részében ültek. Csapatunk egy nyolc fős asztalnál kapott helyet. A vacsora során kiderült, hogy “útitársaink” nem mások voltak, mint a Szaletly tulajdonosai és megálmodói.

Először a “kapitány” Forgó Zsolt étteremvezető üdvözölt minket a szokásos közvetlen, szellemes stílusában. Ezután Bernát Dániel séf mesélt nekünk az ételek születéséről. Megtudtuk, hogy hónapokon keresztül tervezték a menüsort. Az est folyamán mi is megtapasztalhattuk az elénk került tányérokba beletett rengeteg időt és energiát.
A szokásostól eltérően most nem teljesen sorrendben haladok. A végén mindenkit (N., B., G.,) megkérdeztem, mondja meg melyik étel ízlett neki a legjobban. Persze nem volt könnyű dolguk.

N. hármat fogást is választott.

Garnéla carpaccio mangóval és chilivel. Úgy tűnik divatos lett a garnéla hajszálvékonyra szeletelve. Érdekes látványt nyújt valóban, de én személy szerint így sem rajongok annyira érte. Viszont jó ötlet volt a mangós kíséret hozzá, B. például ezt külön ki is emelte a saját értékelésében.

N. szerint nagyon jó volt még a hideg, céklában pácolt lazac tengeri hínársalátával, szezámkrémmel és yuzuval. Szerintem maga a kép is önmagáért beszél, amiért külön köszönet B-nek. Az én fotóm nem sikerült olyan jól, talán mert kicsit elvonta a figyelmemet, hogy a cékláról és a lazacról a magyar filmtörténeti klasszikus a Hyppolit, a lakáj jutott eszembe:

Schneider úr: Mi az a vörös? Cékla?
Hyppolit: Lazac.
Schneider úr: Na jó, jó, de az a vörös...
Hyppolit: Az lazac.
Schneider úr: Érdekes, egy hónappal ezelőtt ez nálunk még cékla volt.

Hát nem szenzációs ötlet, hogy az amúgy is jellegzetesen rózsaszínes-narancsos színű halat céklával színezzük? Eszméletlenül dögösen nézett ki a tányér, és az íze is fantasztikus volt. Mindezt kiegészítette a balzsamecetes hínár, és a yuzu (B. egyik kedvence). Talán egy parányit citrusosabban még jobban ízlett volna nekem, de így is az egyik kedvencem volt ez a lazac. Vagy cékla? 🙂

N. harmadik választása csak a vacsora második felvonásában érkezett, ami az átvezetés volt a főételhez. Ez egy passiógyümölcsös barackos pohárkrém volt, ami egyből eszembe juttatta a tavaly nyáron itt fogyasztott gyümölcsfagyikat. Máris vártam a fagyiszezont.

G. és B. a meggyfán füstölt makrélára tette le a voksát. Ezzel egy újabb érdekes kompozíciót kaptunk. A hal azonosítása nem okozott gondot, de a többi kiegészítőhöz segítséget kértünk és kaptunk is azonnal. Mint megtudtuk, a köret tejszínes burgonya és yuzu volt habszifonból kinyomva. És, hogy mi volt az az érdekes valami ami a hal támasztékául szolgált? G. ropogós valamiként emlékezett vissza rá, B.pedig palacsintaszerű dolognak jellemezte. Valójában krumplival töltött brik tészta volt, ami leginkább a rétestésztára hasonlít, de nem az.

Elérkeztünk a New England-i kagylóleveshez. Mivel B. később többször is megemlítette, hogy mennyire bejött neki a kagyló és szalonna együtt, meg mernék rá esküdni, hogy második helyezettnek ezt választaná. Ennek az eredeti – angolszász – neve nem leves (soup), hanem chowder, ami persze valójában mégis csak egy sűrű leves. Én is szoktam chowder-t készíteni rákkal és kukoricával. És mivel egyes kutatások szerint a francia chaudron szóból ered a mai formája ami üstöt jelent, ezért én bográcsban főzöm.
Na de vissza a kagylólevesre. Kétféle kagylóból készült szalonnával, lágy, krémes burgonyával. Nekem ez talán kicsit túl laktató fogás volt. De ha figyelembe vesszük, hogy ennek a levesnek a megszületésekor pontosan a “jól lakatás” volt a feladata akkor tökéletesre sikeredett. Ezúttal javaslom az étel beemelését az állandó kínálatba.

Most jön az én kedvencem a Szent Jakab kagyló. Úgy tíz évvel ezelőtt nagy divat volt, hogy ezt szolgáljanak fel előételnek. Újabban ismét több helyen is találkoztam vele, és immár főétellé avanzsált. B. a köretként adott krémes és leveles spenótot említette meg a vacsora végén. Nekem az étel úgy volt tökéletes ahogy eggyé vált a számban a spenót, a kagyló, a lazackaviár és a meglepően ütős wasabi.

Szegény ördöghalról senki nem beszélt. Gyanítom mire elérkezett az ő ideje, már mindegyikünk kezdett jól lakni. A halat rotírozták, ami azt jelenti, hogy az elősütött ételt habzó vajas locsolással fejezték be a serpenyőben. Sajnos ezt a fogást én már nem bírtam mind megenni, nagyon sajnáltam is. Egyszer szívesen kipróbálnám üresebb gyomorral is, mert maga a hal és hozzá az erdei zöldek és a blansírozott káposztalevél is nagyon finom volt.

Érdekes, de a desszertek közül pont a karibi fuvallat banánnal és csokival volt az amit egyikünk sem említett meg az értékeléskor.

De a legvégén az a kis petit four citrusos falat, hogy B-t idézzem tébolyítóan citrusos volt. Én is egyetértek vele: tébolyítóan jó befejezés volt.

A Szaletlyben most sem csalódtunk. Az egész est folyamán érződött, hogy itt egy összetartó profi csapat működik. Folyamatos volt a sürgés-forgás, és a nagy létszámú felszolgálógárda gördülékenyen oldotta meg a tányérok cseréjét, pedig több mint negyven ember elé kellett nagyjából egyidőben letenni az aktuális fogást. Forgó Zsoltnak mindig mindenkihez volt egy-egy kedves szava, miközben asztalról asztalra járt és hol az ételekről hol a borokról mesélt.

Külön megemlíteném – sajnos csak név nélkül tudom– azt a hölgyet aki a mi felszolgálónk volt. Amint észrevette, hogy mi bizony nem csak eszünk, kérdezünk is, mindig teljesen felkészülten érkezett hozzánk, és részletesen bemutatott minden fogást. Miközben az “Apukám Borát” öntötte, megemlítette, hogy a Préslő pincészet szállítják nekik a Szaletly Habzó Hársat, a Szaletly saját márkás habzóborát. A buborékok emlegetésére felcsillant a szemem, amit ő egyből észrevett. Boldogan fogadtam el a felajánlott kóstolót a vacsora lezárásaként

2025.03. 27.

A vacsora másnapján boldogan olvastam a Szaletly legfrissebb Instagram bejegyzését, miszerint a 2025-ös fagyi szezont megnyitották!

Ha hét közepére esik az évfordulónk, mindig felmerül a kérdés: Utazzunk vagy maradjunk? Legyen egy kis téli “nyaralással” kiegészítve az ünnep vagy itthon vacsorázzunk valahol a városban? Ahogy mindig, idén is voltak érvek és ellenérvek.
Aztán az egyik közösségi oldalon újból szembejött velem a provence-i stílusú kis vidéki szálloda, a dánszentmiklósi Hotel Botanica. Már korábban is többször nézegettem a hangulatos szobáiról és a meseszép ételeiről készült fényképeket, de mindig ugyanaz a kérdés merült fel bennem: Mit csináljunk Dánszentmiklóson?

Ezúttal egyből tudtam a választ: ünnepeljünk!

Dánszentmiklós Budapesttől 55 km-re fekszik, Magyarország mértani közepén. Alig egy órás autóút és már ott is vagyunk. Nekünk úgy sem tartott túl sokáig, hogy még beugrottunk egy könnyű ebédre a zuglói Breadpitbe.

Egy csendes mellékutcában bújik meg a hotel, hatalmas ősi fákkal teli park öleli körbe a felújított épületet. A faluból szinte semmit nem látni, esetleg egy a kerten átsétáló macska vagy egy távoli kakas kukorékolása emlékeztet arra, hogy egy lakott terület szívében vagyunk.
Nagyon tetszett a ház. A berendezése romantikus, vintage stílusa elbájoló. Hatalmas vázákba helyezett élő virágkompozíciókban, és a falakon, kárpitokon látható növényi mintákban köszön vissza mindenhol a szálloda neve.
A csendes Bodza szobát választottuk, ami közvetlenül a kertből nyílik. Kényelmes franciaággyal, zöldes-szürkés színekkel, kellemes hangulattal várt ránk. Megérkezésünkor tájékoztattak minket, hogy 6 órára várnak a vacsorára.

Az ünneplést buborékokkal kezdtük. G. magyar, én olasz pezsgőt választottam a koccintáshoz.

A téli degusztációs menü Munk Tamás séf signature fogásaival indult. Általában minden séfnek megvannak a maguk számára különösen fontos ételei. Egyesek szerint egy ilyen étel több mint különlegesség, ez az amire majd hosszú ideig emlékezni fogunk mert olyan élményt nyújtott.

Az asztalunkon felsorakozó apró falatkák már a látványukkal is elbűvöltek. Volt Szent Jakab kagylóból készült ceviche, közel-keleti köbe, barna kavicsra emlékeztető kakasmájas és az én kedvencem, az india lencsefőzelék curryvel és kecskesajttal. Még csak a vacsora nyitányánál tartottunk, de már egyből visszavágytam ide egy újévi ebédre.

A halas szekció következett.

Először tonhal kimcsivel, pirított madulával, amihez nagyon jól passzolt a pezsgőnk. A kis sárga virágok pedig újra csak emlékeztettek minket, hogy a Hotel Botanicában vagyunk.

A rombuszhalat - amit édeskömény mártással kaptunk - egy kapros korianderes virágcsokor díszítette. Nem tudom, hogy a látvány vagy az ízorgia volt nagyobb hatással rám. Íme a mai este győztese. Vastaps a séfnek!

Közben már a szlovákiai Kürt településről származó opálos narancsborunkat ittuk. Színében és ízében is emlékeztet a narancsra, de bor lévén ez is szőlőből készült. A halhoz ajánlották ezt az italt, amit amúgy is meg szerettem volna kóstolni mert apai ágon őseim erről a településről származnak.

A halak és a húsok közötti átvezető fogások következtek. Először egy lime héjában töltött gyömbéres hibiszkuszos granitát, majd egy mini almafagylaltot kaptunk.

A fekete szezámmaggal megszórt sült malaccsászár tarlórépával és birsalmával volt az első főfogás. Ezúttal is kis virágszirmok díszítették az ételt.

A marhafartő egy nagyon különleges köretet kapott. A shiitake gombával töltött ördögszekér laskagombából készült tekercs nagyon meglepő ötlet volt. Nem rajongok a laskagombáért, de ebben a variációban nagyon ízlett.

Mióta a kedvenc zöldségesemnél érett repülős mangót is lehet venni, mangót ennék mangóval. Valahogy ráéreztek erre a Botanicában. Tudjátok mi volt a desszert? Korianderes mangó saláta angolkrémmel, brióssal és mangó sorbettel. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

És amikor azt gondoltam, hogy már mindent láttam, és mindent ettem megérkezett búcsúzásul a petit four. Az újragondolt mézeskrémes és a képviselőfánk között ott volt egy isteni pisztáciás baklava amit még őshazájában is felállva tapsolt volna a közönség…
Gondolatban én is tapsoltam. Pont ilyennek képzeltem a tökéletes évfordulós vacsorát. Az étel ami minden érzékszervünket megszólítja, a személyzet aki mindent megtesz azért, hogy jól érezzük magunkat, és a hely varázsa ami körülvesz.

Megérte elmenni Dánszentmiklósra? Nagyon is!

Mindenkit csak biztatni tudok, hogy ha teheti, maga is próbálja ki. Értesüléseim szerint lehet csak vacsorára is jönni, de érdemes éjszakára is maradni, Mert a reggelit sem szabad kihagyni. Biztos vagyok, hogy nálam hozzáértőbbek is így vélekednek. Képzeljétek el, hogy valahol a rombuszhal és a sült császárhús között a szomszédos asztalhoz új vendégek érkeztek. Az egyikük annak a vidéki Michelin csillagos étteremnek a séfje volt, aki pár éve ugyanebből az alkalomból főzött nekünk a saját éttermében. Kicsi a világ!

2025.02.19.

Idén nem néztük meg a Diótörőt. Későn eszméltünk és már nem tudtunk jegyet venni rá.
A névnapi herendi teadélutánon bár nagyon finomakat ettünk, de a kiszolgálás messze elmaradt attól amit egy ötcsillagos hoteltől elvárnánk, így kicsit rossz szájízzel indultunk haza.
Aztán a héten sehol nem kaptam kacsamellet, így elkeseredetten törni kezdtem a fejem mit készítsek a megálmodott karácsonyi vacsora helyett.
Amikor beugrottam a közeli kis pékségbe, hogy megrendeljem a karácsonyi bejglit, kiderült, hogy előbb lezárták az előrendelést.

Már csak egyetlen dolog óvott meg attól, hogy eltörjön a mécses és sírva fakadjak: az elmaradhatatlan közös karácsonyi vacsora a barátainkkal.

Nagyon vártam a péntek estét. A Párisi udvar előtt találkoztunk és onnan már négyesben sétáltunk a Piarista közbe. A cél a Babel Budapest volt. A “B” betűvel jelölt ajtón belépve a kellemes félhomályba már csak a ránk váró élményre koncentráltam.

Talán az egyik legjobb asztalt kaptuk. Láthattam az egész éttermet, de mégis diszkrét távolságban voltunk a többi vendégtől. A 8 fogásos menü mellett döntöttünk, amihez aztán az extraként választható kaszinó tojást is kértük.

De kezdjük az elején.

Először is a Pierre Peters pincészet remek pezsgőjével megnyitottuk az estét. Csilingeltek a poharak, táncoltak a buborékok.

Menün kívül kaptunk egy csésze consommé-t és mellé egy falat marhatatárral töltött krumplikosarat szarvasgomba “koronával”. Amint megéreztem a szarvasgomba semmivel sem összetéveszthető illatát és ízét nyugodtan hátradőlhettem. Így indul egy tökéletes este!

Az első fogás füstölt angolna volt tormával, almával és narancspiros színben pompázó lazac kaviárral. Mind az étel mind a tálalás telitalálat volt. Szinte sajnáltam megbontani az egyensúlyt, ahogy beleharaptam.

Nem tartozik a kedvenceim közé a rakott krumpli, magamtól eszembe se jutna rendelni. Itt azonban egy percig sem tétováztam amikor belekóstolam a Babel rakott krumpli kreációjába. Pedig a tetejét hajszálvékonyra szeletelt füstölt mangalica szalonna díszítette, amit szintén nem szoktam önszántamból enni. Ezt G. is tudja rólam, és talán ő még nálam is jobban meglepődött ahogy pillantok alatt felfaltam az egészet.

Talán egy étel volt ami kicsit kilógott a sorból: a vörös garnéla. Elismerem a tálalás zseniális volt, ahogy az apróra tört jég darabokra ültették a paradicsommal és planktonnal ízesített rákot, de akár be is cseréltem volna egy másik adag rakott krumplira….

Ha azt mondom, hogy kaszinótojás, senkinek sem kell magyarázni, tudja miről beszélek. Valószínűleg mindenki ismeri az általában franciasalátára ültetett töltött tojásokat, a hidegtálak elmaradhatatlan szereplőjét. Nem először ettük “újragondolt” verzióban, de ez itt valami más volt. Elsőre mindjárt egy op-art művészeti alkotás jutott róla eszembe ahogy a hófehér tojáshabon csillogtak a fekete tokhal kaviár apró szemcséi. 

“Nekem meg pont elfogyott a pezsgőm” - gondoltam magamban. Vagy hangosan ki is mondtam? Mert mire meg mertem bontani a kompozíció tökéletességét már előttem állt egy pohár pezsgő a ház ajándékaként…Ja és a kaszinó tojás? Egyértelműen nekem az este győztese. Kár lett volna kihagyni!

És elérkeztünk a leveshez. Nyikita ukrán séfnek köszönhetően ismét egy szenzációs karácsonyi fogást kanalaztunk. Nem egy klasszikus halászléhez ez, hanem egy könnyed már már “habkönnyű” halleves rombuszhallal és karfiollal.

Ekkor már a Szent Donát pincészet Márga fehérborát kortyolgattunk ami remekül illett például ahhoz a brióshoz amit a főétel előtt kaptunk. Vajjal és tökmagos mártogatóssal kiegészítve tökéletes felvezetés volt  húsos fogáshoz.

Az őz laska- és rókagombanyárs társaságában érkezett, amit előttünk locsoltak meg pecsenyelével. Mit igyunk hozzá? - merült fel a kérdés. A kiszolgáló csapatunk rögtön a rendelkezésünkre állt. A többieknek vörösbor, nekem fehérbor választásban segítettek. Mindegyik nagyon jól kísérő volt a főfogáshoz.

Már csak a desszert volt hátra. Majdnem könnybe lábadt a szemem, amikor feketeribizlivel töltött csokis desszerthez ismét kaviárt kaptunk. Hogy ez nekem eddig még nem jutott eszembe! Csoki és kaviár!

Nem is lehetne már tökéletesebb az este? De, mert még jött a petit fours: egy bergamot mousse és egy Eszterházy torta. Mint két apró karácsonyi csoda a vacsora végén.

Amíg a fiúk a vacsora végén még pálinkával illetve whisky-vel zárták az estet, a képzeletbeli noteszembe jegyzetelve számba vettem mi az amiről feltétlenül írni fogok. Például azt, hogy milyen ötletes is az étterem névválasztása. Hiszen a Babel szóról rögtön Babel tornya jut az ember eszébe, amit a Biblia szerint az emberek olyan magasra akartak építeni, hogy a csúcsa az égig érjen. Ha párhuzamot keresek, akkor látom a hasonlóságot: a sürgő-forgó fiatalos, lendületes és profi személyzet mindent megtesz azért, hogy elérjenek a csúcsra és a vendégeket is felemeljék oda. (Az egyik fogás felszolgálásakor még a séf is meglátogatott minket) És itt még sincs bábeli zűrzavar, mint az ismert történetben. Itt megalkották a bábeli harmóniát.

Hogy tovább fokozzuk a karácsonyi hangulatot az ünnepi kivilágításban úszó Váci utcán elsétáltunk a Vörösmarty térre. A karácsonyi forgatagot nézve már el is fejtettem a legkisebb bosszúságomat is.

Miközben a Diótörőt hallgatva e sorokat írom már minden egyenesbe fordult: a kacsamell a sütőben, a diós és a mákos bejgli pedig a kamrában várja a Szentestét.

2024.12.20.

Csütörtökön színházba mentünk. Délután beborult az ég és szemerkélni kezdett az eső. Kicsit a fejem is megfájdult. Reméltem, hogy elmúlik magától de mielőtt elindultam otthonról, a biztonság kedvéért bedobtam egy fájdalomcsillapítót is a táskámba.
G-vel az Arany János utcában találkoztam a Goli előtt.

Már régóta kerestem egy “együnk valami jót színház előtt” helyet, ahova be lehet ülni vacsorázni úgy, hogy az étkezés kulináris élmény legyen, de utána nem bóbiskoljunk el jóllakottan a színdarab alatt. A Goli az étlap és a fotók alapján megfelelt az elképzeléseimnek.
A Goliról az év elején hallottam először. Akkor pont az Örkénybe készültünk egy előadásra, de sajnos aznap zárva volt az étterem. Pedig nagyon lelkes lettem amikor megtudtam, hogy a séf Harel Zakaim Izraelből jött el hozzánk főzni. Igaz nem jártam az ottani vegán étteremében, de a kedvenc vegetáriánus szakácskönyvemet Yotam Ottolenghi - a szintén izraeli gyökerekkel bíró - séf írta, és neki egyszerűen imádom a receptjeit. Ráadásul láttam egy videót, hogy a tel aviv-i étteremben Jamie Oliver is járt. Amikor belekóstolt a laffa kenyérbe töltött gombás shwarmába a „Mamma Mia!” felkiáltása mindent elárult…

Az étterem az egykori Fruccola helyén nyílt meg, ugyanazon a tulajdonosok jóvoltából. Biztos vagyok benne, hogy sokan ismerték és szerették a vidám, modern, divatos helyet ahova ha egy jó reggelire vagy ebédre vágytam, én is gyakran beszaladtam.
Az új hely nagyon más.

Fél hat volt, de már nagy volt a sürgés-forgás, a pulton kívül és belül is. Volt asztalfoglalásunk (amúgy ez nagyon is ajánlott) de még mi választhattuk ki, hogy hova szeretnénk ülni. Az étlap névreszóló, csak nekem, csak ma! Nagyon meghatódtam már ettől a figyelmességtől is.
A felszolgálgálóink közül választani sem tudnék, hogy ki volt a kedvesebb, a profibb, a segítőkészebb a barátságosabb… és csak sorolhatnám a pozitív jelzőket. Közben úgy éreztük magunkat, mint ha egy baráti buliba csöppentünk volna. Körülöttünk folyamatos jövés-menés. A beszélgetés, a nevetés, a zene, a tányércsörgés, a konyha zaja, a nyitott ajtón beszűrődő utcazaj mind-mind kellemes kakofóniává állt össze.

És a választék? Próbáltuk visszafogni magunkat, de nem ment. Legszívesebben végigettem volna az étlapot.
Imádom, hogy egyre több helyen nem csak megengedett, hanem egyenesen kötelező is a már általam is sokat emlegetett “sharing food”. Tudjátok a közösen rendelünk, közösen eszünk. Mindenki mindenből. Hát itt nem is lehetne máshogy. Főleg, hogy már az étlap üdvözlő szövegében erre külön fel is szólítottak: Érezzétek jól magatokat, egyetek együtt.

Először kértünk egy zacskó kenyeret. Így volt már kovászos kenyerünk és pitánk a mártogatáshoz. De mit mártogassunk? Jöjjön az a 10 éves labneh! A füst és oliva jól hangzik, azt is szeretnénk. Együnk egy kis húst is? “Gyújtsunk rá” egy marokkói esküvői onglet szivarra! És mi legyen még? G. égetett görögdinnye sashimit, én pedig a tabulét választom. A desszerttel még várunk kicsit.

Beindul a menet.

A kenyér? Eszméletlen jó. A pita? Csak emiatt vissza fogok jönni. Falnám be, de inkább kisebb falatokat tépek, hogy sokáig tartson.

Ettetek már füstölgő olívabogyót? Hát ezentúl én csak így enném. Faszénen megfüstölve zsályalevéllel fűszerezve. Vigyázat forró!

A labneh, vagyis a közel keleti krémsajt zatar fűszerkeverékkel és olívaolajjal egyszerűen zseniális! Főleg azért, mert a laktózérzékenyek is nyugodtan ehetik. És, hogy miért? A krémsajt itt szójajoghurtból készül. Én magam is tejcukorérzékeny vagyok, így erre ismét egy újabb jópontot adtam a helynek, pedig az első falat után kicsit el is bizonytalanodtam. Biztos jól értettem és nincsen benne tej? De aztán megtudtam, hogy Harel Zakaimnak 10 évébe telt mire tökéletesítette a vegán labneh-t, és mit mondjak, megérte. Amennyiben lenne gasztronómiai Nobel díj, szerintem esélyesen indulhatna a versenyben ezzel az étellel.

Aztán megfeleztünk egy szivart, egy marokkói szivart. Tudom, hogy ezen sok szivarrajongó meglepődik. Szivar? Marokkóból? Bizony egy ez hagyományos marokkói étel ami Izraelben is különösen népszerű. Az étel filotésztából (hasonlít a rétestésztára) áll, amit fűszeres őrölt hússal töltenek meg majd feltekerik és megsütik. Valóban emlékeztet a szivarra. De csak külsőleg. Amikor megkóstoltam, már csak a ropogós tésztára és a fűszeres töltelékre tudtam koncentrálni. Egyik falatot még a labneh-be is belemártottam. Így már szinte mennyei volt!

A görögdinnye sashimi valóban dinnyéből készült. A falatokra vágott és grillezett dinnye steak talán csak színében juttatta eszünkbe a nyár egyik legnépszerűbb gyümölcsét. Ugyanis a megpirított szeletkék - megőrizve a dinnye édességét - szinte már feketére karamellizálódtak, és mindez az a borstól és a fekete - szintén füstölt - olivabogyótól egészen különleges ízzé egyesült a tányéron.

Hogy milyen volt a tabule? Ütős! Ez nem a nálunk divatos bulgur “túlsúlyos” tabulé volt. Jobban hasonlított az autentikus, sötétzöld színű petrezselyemsalátára, amit csak néhány szem bulgur pöttyöz. Csak itt bulgur helyett - ez a számomra eddig ismeretlen - freekeh névre hallgató zöld búza volt, amelyet még éretlenül, puhán aratnak le, majd enyhén megfüstölnek, és megtörnek. Az egész tele volt mentával. Az az első falat mentalevelekkel, mentaszósszal, gránátalmával, pirított citrommal tálalt friss, füstölt zöldbúza olyan volt mint egy villámcsapás. Ízorgiából ízorgiába szédültünk.

A végén kértünk egy-egy török kávét. Aztán a maradék, féltve őrzött pitámat rágcsálva vártuk a desszertet.

Az enyém gránátalmás malabi volt, ami nem más, mint tejpuding. Egy könnyű zárófalat a vacsora végére. Az egyszerre édeskés és savanykás sötétpiros gránátalma magok még egy ilyen egyszerű ételt is megbolondítottak.
G. választása talán még különlegesebb volt: knafeh. Két réteg ropogósra sült kataif tésztából állt ami sós sajtot rejtett. Az egészet zsályás cukorsziruppal locsolták meg.

Közben a bulihangulat is fokozódik, hangosabb a zene, már nincs is nagyon szabad ülőhely. Mindkettőnknek Isztambul jut eszébe. Egyszer betévedtünk az egyik sikátorban egy helyiktől zsúfolt kis étkezdébe. Ott ültünk kis puffokon, kézzel lábbal mutogattunk egymásnak, hangosan szólt a zene, jöttek mentek az emberek. Isteni török lecsót ettünk újsütetű barátainkkal.

A nosztalgiázás közben meglátom, hogy épp belép az oldalajtón Harel Zakaim. Mindkét keze tele zöldségekkel megpakolt zacskókkal. Ilyenkor alkot valamit - mondja a felszolgálóink egyike, aki éppen arra járt.

Indulnunk kellene a színházba, de kicsit maradunk és nézem még a pult mögött kezdődő konyhai előadást. Harel Zakaim valóban alkot. Szinte hallom, ahogy a közönség ujjongva tapsol, majd egy idő után ütemes vastaps alakul ki.

Mi teljesen felpörögve ballagtunk egy másik színház felé. Csak szőlőfröccsöt és limonádét ittunk, mégis kicsit spicces volt a hangulatunk. Az eső már nem esett és a fejfájásom is elmúlt.

 2024.10.10.

Megjegyzés: Véletlen egybeesés lenne, hogy a Fruccolát és Harel Zakaim tel aviv-i éttermét is elsodorta a covid egyik hulláma? Abban mindenki egyetérthet velem, hogy a világjárványnak voltak pozitív hozadékai is. Én önző módon ezt is oda sorolnám. A budapesti gasztrovilág gazdagodott egy izgalmas vagány hellyel, ami Harel Zakaim nélkül nem menne.

Az ötlet kiváló. Nem lehetne egy picit kisebb, szolidabb hely? - kérdezte D. amikor azt indítványoztam a volt kollégáimnak, hogy tartsunk egy “céges bulit” és találkahelynek Budapest egyik legnépszerű kocsmáját és szórakozóhelyét javasoltam.
A hét tagú csapattal időnként összejárunk, eszünk-iszunk, informálódunk kivel mi történt, sztorizunk, nevetünk. És persze folyamatosan nosztalgiázunk, hiszen már több mint tíz éve ismerjük egymást. Ilyenkor megint minden olyan, mintha tényleg csak egy szokásos céges bulin lennénk.

Szóval legyen kisebb és szolidabb? Valahogy egyből a Tom George Osteria jutott eszembe, ahol korábban az egyik barátnőmmel már jártam és nagyon jól éreztük magunkat.

Ha megszavaztatnánk, hogy melyik a legnépszerűbb konyha a világon, jó eséllyel az olasz nyerne. Nem is ismerek olyan embert, aki legalább a pizzát ne szeretné. Tudtam, hogy a fiúknak is tetszeni fog.

A hely pont az ellentéte annak, amit kapásból gondolunk ha olasz étteremről beszélünk. Nincs piros-fehér kockás terítő, gyertya chiantis palackban vagy borosüvegek a polcokon.
Évekkel ezelőtt egyszer Washingtonban jártam egy hasonló hangulatú étteremben. Úgy tűnik másokra is hasonló benyomást tett ez a hely, mert egy - az étteremről szóló - cikkben a New York-i trattoriák hangulatát idéző helynek írták le. A belső tér modern és látványos: hangulatfénnyel, impozáns bárpulttal, hatalmas - mennyezetről lógó - ventilátorral, zöld növényekkel…

Este hat órától volt a gyülekező. Miután D. és a többiek megérkeztek - hogy megalapozzuk az olasz hangulatot - proseccoval koccintottunk. Aztán mindenki tanulmányozni kezdte az étlapot. Itt a menü is pont annyira olaszos, hogy ha esetleg mégis létezik olyan ember a földön aki nem szereti az olasz konyhát - és véletlenül betéved ide - ő is jól lakhat itt.

Az előételek válogatása közben felmerült a “sharing food” lehetősége. D. és én választottunk is hármat: három féle carpacciót.

A carpacciot 1963-ban a velencei Harry's Bar alapítója, Giuseppe Cipriani készítette először, ami hajszálvékonyra szelt, nyers marhahúsból készült. Nevét Vittore Carpaccio festőművész tiszteletére kapta, ugyanis ő a festményein előszeretettel használt intenzív, nyers húsra emlékeztető színeket. Az ételnek olyan sikere lett, hogy már nem csak húsból hanem a halból vagy zöldségből hasonló módon - olívaolajjal, citrommal, parmezán sajttal - készült ételeket is így nevezik el.

A jól elkészített polipnak nem bírok ellenállni. A polip carpaccio marokkói citrommal, szárított paradicsommal, rukkolával szenzációsan finom volt. De persze ne feledkezzünk meg a többi “versenyzőről”, a borjúhúsból és a vörös tonhalból készült carpaccioról sem, amiknek szintén nagy sikere volt az asztalnál.

Aztán volt még bélszíntatár fürjtojással, marhahúsleves tortellinivel és egy izgalmas mediterrán halleves tintahallal, kagylóval és tengeri sügérrel.
Evés közben még koccintottunk párszor a viszontlátás örömére az aperitifnek szánt Foss Marai prosecco-val, ami mellé később betársult egy könnyed és fűszeres alsó-ausztriai zöld veltelini is. Így rajtolt el a vacsora.

Életem első rizottóját - hol máshol? - Olaszországban ettem, mert azt akartam, hogy az első tökéletes legyen. Ahhoz, hogy a rizottó otthon is “perfetto” legyen, ugyan be kell tartani néhány szabályt, de higgyétek el, megéri. Gyakran főzök ilyet baráti összejövetelekre, ilyenkor a buli a tűzhelynél kezdődik: amíg én az ételt keverem, keverem, keverem…, addig a társaság nagy része körülöttem áll és a felöntéshez is használt fehérbort fogyasztják.

Nyilván kitaláltátok, hogy főételnek rizottót kértem, ami nagyon komoly kísérettel érkezett. A fiúk ugyanis szinte mind bélszínt rendeltek.

A rizottóm selymesen krémes volt, a rizsszemek - ahogy a nagykönyveben is meg van írva - enyhén al dente állagúak, mindez megszórva ricottával, zöldborsóval és pisztáciával.

A steak-ekről ismét a fentebb említett amerikai étterem jutott eszembe - aznap este már másodszor - ahol talán életemben először éreztem azt egy “filet mignon” elfogyasztásakor, hogy szétolvad a számban. Pedig nem vagyok egy nagy “steak-fan”, de erre valahogy mégis emlékszem.

A steak sütési fokozatai talán az egyik legmegosztóbb dolgok közé tartoznak a kulináris világban. Ehhez akár egy szemléltető tábla is lehetett volna az asztalunk, ahol volt medium rare-re, medium-ra és medium well-re sütött hússzelet is . Kinek-kinek ízlése szerint. Ha steaket eszem, én medium rare típus vagyok. D. is így szereti, így tőle kértem egy falatot. Látványra megfelelő, a hús kívülről már barna, de belül még rózsaszín, az állaga pedig puha, szaftos és omlós. Ehhez szinte kötelező volt a Konyári pincészet rubin színű “Páva” vörösbora.

Desszertnek legutóbb pisztácia mousse-t ettem itt. Akkor annyira ízlett, hogy akárkinek ajánlottam azóta ezt a helyet, mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy ezt itt kötelező megkóstolni. Ugyan teljesen jól lakottnak éreztem magamat, de nem szerettem volna kihagyni ezt a könnyed, krémes élvezetet, amit málnával, olivaolajjal és tengeri sóval bolondítottak meg. Szerencsére V. lovagiasan felajánlotta, hogy “besegít”, nyugodtan rendeljem meg.

A többi édességet - a fagyis csokoládé szuflét és a citromkrémes fahéjas ropogóst - már csak a szememmel bírtam megkóstolni.

Vacsora után még kicsit sétáltunk a mindig nyüzsgő Zrínyi utcában a Bazilika felé, majd egymásnak búcsút intve mindenki hazaindult.

Hát ilyen volt a céges bulink egy csendesebb és szolidabb helyen. A taxiban ülve az jutott eszembe, hogy végül is Olaszországban eredetileg az osteriák kocsmaként működtek, tehát ha szigorúan vesszük ez az este nem volt más, mint egy kocsmázás extrákkal.

2024.09.11.

Ettetek már gímgombás rántottát? Tudjátok hogy néz ki a kutyaorr gomba? Mit szólnátok egy porgombás fehércsokoládés mousse tortához? És ha azt mondom, hogy mi a hétvégén disznóorr gombára vadásztunk akkor sejtitek már, hogy miről is hadoválok?

G.és én tavaly Olaszországban nyaraltunk. Umbria felfedezését tűztük ki célul és ez akarva akaratlanul azzal is járt, hogy végigettük a tartományt. Szinte nem is volt olyan étterem ahova belépve ne éreztük volna meg a “tartufo” semmivel sem összetéveszthető illatát. Ettük salátában, spagettivel, pizzán, tojással, előételnek, főételnek és még desszertnek is.
Elmondhatatlanul beleszerettünk a semmilyen ételcsemegéhez nem hasonlítható illatába és ízébe. És tényleg elmondhatatlan, hogy milyen íze van. Ha egyszer valaki megkóstolta - függetlenül attól, hogy ízlik-e neki vagy nem - bármikor felismeri a szarvasgomba jelenlétét bármilyen kis mennyiségben is tartalmazza az adott étel. Olyan mintha illatot ennél. Van, hogy csak fűszerként adják az ételhez, de amikor vékonyra szeletelt gomba kerül a tányérra akkor az maga a csoda: a márványos erezetű mintázatának és intenzív markáns és jellegzetes illatának képtelen lennék ellenállni.

A több ezer föld alatt élő gomba közül az ehető malacgombák - akarom mondani szarvasgombák - száma alig több mint tíz. Megítélése az emberiség történelme során igen változatos és ellentmondásos. Az ókorban például erős illata és íze miatt gyógyító, sőt mitikus tulajdonságokkal ruházták fel. A középkorban úgy gondolták, hogy pogányok, vagy más ördögi dolgok hozták létre és mindenáron kerülni kell, hiszen ez a boszorkányok eledele. A reneszánsz idején - mikor máskor? - aztán ismét felfedezik a szarvasgombát és népszerűsége azóta is töretlen. Szerencsére, hogy a gomba nemcsak hogy átvészelte az évszázadokat, de napjainkban már nem is számít feltétlenül elérhetetlen csemegének. Gombaszaküzletekben frissen is meg tudjuk vásárolni, de számtalan szarvasgombás termék kapható már sok delikátüzletben is.

Mivel az egyre szélsőségesebbé váló időjárás, a gyakori aszályos időszakok nem kedveznek a vadon élő szarvasgombafajoknak, egyre több mesterséges ültetvénnyel találkozhatunk már Magyarországon is.

Szülőfalumtól alig több mint 10 kilométerre - Rábakecölön - található az Érsek Éden szarvasgombás gasztrobirtok. Az ötletgazda, alapító és tulajdonos Érsek Gergely, aki véletlenül pont az öcsém osztálytársa volt és gyerekkorunkban még mi is játszottuk együtt.
Hétvégén G-t születésnapja alkalmából hozzá mentünk el vadászni.

A Rába egykori árterében található pár hektáros birtok Gergő nagypapájának szántóterülete volt, aminek adottságai pont megfelelőek a szarvasgomba termesztéséhez. Csorbainé Dr. Gógán Andrea kutató, szarvasgomba szakértő segítette és segíti most is a munkát, hogy az egykori szántó helyén egy többgombás, folymatosan termő ültetvényt hozzanak létre. Nincs permetezés, nincs műtrágyázás, gyakorlatilag lemodellezték az erdőket. A hosszú és kitartó munka eredményeként megterem itt a nagyspórás és a kései szarvasgomba és reményeik szerint a téli és az isztriai parcellák is hamarosan termőre fordulnak.

Most azonban a nyári szarvasgomba szezonja van. Zafír, a két éves fekete labrador alig várta már, hogy megmutassa nekünk mire is képes. Irány a mogyoró-, tölgy- és hársfákból álló liget, amit a késő délutáni nap sugarai világítanak meg, és elkezdődött a vadászat. Zafír egy óra alatt 11 darab különböző nagyságú gombát talált meg. Voltak kisebbek, de akadtak köztük 20-30 dekás darabok is. A kutya csak megtalálja és jelez, ellentétben a disznóval, aki meg is eszi. Zafír türelmesen várta, hogy Gergő egy speciális kis eszköz segítségével óvatosan kikaparja az avar és a föld alatt megbúvó gombát, figyelve rá, hogy nehogy megsértse az értékes gumót.

Amikor a frissen kiszedett gombát a tenyerembe tartva megszagoltam, a föld szagával keveredő mennyei, mély és mámorító illata teljesen elbűvölt. Nem csoda, hogy az egyik legkeresettebb összetevő nemcsak az ételekhez de a parfümökhöz is. Egyből megértettem azt is miért tartják sokan afrodiziákumnak.

A hangulatos vadászat után következett a lakoma. Mivel Gergő eredetileg séf, így természetesen minden ételt ő készített. Az ültetvény közvetlen szomszédságában kialakítottak egy konyhát és mellé egy hangulatos teraszt. Így gyakorlatilag a semmi közepén ülve madárcsicsergést majd később tücsökmuzsikát hallgatva, néha egy-egy erre tévedő nyuszit látva fogyasztottuk el a hat fogásos degusztációs menüből álló vacsoránkat.

Először kovászos kenyeret kaptunk három féle vajjal: volt céklás málnás, sült fokhagymás és természetesen szarvasgombás is.

A következő fogás ugyan csak a második volt, de én alig kóstoltam meg, biztos voltam benne, hogy számomra ez az est fénypontja: a bársonyvirág szirmokkal körülölelt tokhal “cannelloni” zöldpisztáciás szarvasgombás trónusán ült. A palástja liofilizált céklapor, koronája pedig ehető arannyal díszített osetra kaviár volt. A hozzá kapott Bónis-Reitter borászat zöld veltelinije tökéletes kísérője volt ennek a királyi fogásnak.

A zöldborsókrémleves különlegességét az adta, hogy a levesbetétként kapott fürjtojást pár napra illatos szarvasgombával tárolták együtt és így a tojás magába zárta a jellegzetes illatot. Végül egy kis kolbászmorzsával és paprika olajjal megbolondítva fogyasztottuk el a levest. Kimondottan “jól állt” a borsónak ez a füstös íz.

Az amúgy is ízletes fürjmellnek nagyon jót tett, hogy trifflás, lenmagos töltelék, a zöldfűszeres morzsa, és az imént gyűjtött aprított szarvasgomba. Az egészet gyömbéres, római köményes sárgarépapüré díszítette.

A főétel előtt kicsit beköszöntött hozzánk az ősz. A gombatatárral és szarvasgombás tojássárgájából készült krémmel töltött tortácskát kavicságyra helyezték, majd borókával és csipkebogyóval körítve az egészet őszi párába borította a szárazjég “füstje”.

A falatka ősz jó átvezetés volt a főfogáshoz. Engem az est főszereplőjével díszítet szuvidolt borjú szűzpecsenye körete varázsolt el igazán. A búzarizottót barlangban érlelt spanyol kékpenészes sajttal fűszerezték, ehhez társult még egy kis petrezselyemgyökér, pirított fenyőmag és marinált lilahagyma. Önálló ételként is minden nap megenném!

És tudjátok, hogy zárult a menüsor? Ismét egy izgalmas gombavadászat kezdődött, de ezúttal - kutya nélkül - a saját tányérunkon. Dominikai kakaóból készült csokitrüffel formázta meg fakérget és az avart. Még a "gomba” is csokiból készült. A moha szerepét a zöld machapor játszotta. A halom alján megbújó mascarponekrémet homoki szarvasgomba, a földalatti ehető gombák egyetlen édes tagja ízesítette. És itt még nem volt vége a meglepetéseknek. Gergő egy külön neki készített desszert parfümmel mindegyikünk csuklójára ráfújta az “erdő illatát”, hogy evés közben ezzel legyen teljes az élmény.

Hát ilyen volt a G. születésnapi vadászata a boszorkányok eledelére.

Fantasztikus élmény volt, aminek napokig a hatása alatt voltam. Ízek és élmények kavarogtak bennem. Pár éve nem is gondoltam volna, hogy szülőfalum közvetlen határában a Rábaköz öntéstalaja ilyen kincseket rejt majd magában. Amit itt az Érsek Édenben rengeteg munkával és tanulással létrehoztak, az nemzetközi szinten is szakmai elismertségnek örvend. Követendő példa lehet sokaknak. Főleg mert Gergő szerint Magyarország klímáját és termőföljét tekintve egy szarvasgomba nagyhatalom lehetne. Kicsit bele is gondoltam abba, hogy milyen érzés lenne egy saját kis birtokon egy kutyával nap mint nap az erdőt járni, szarvasgombát keresni, majd aztán este összedobni egy vacsorát belőle. Hazafelé az augusztusi égboltot szemlélve váratlanul megláttam egy hullócsillagot. Annyira meglepődtem, hogy kívánságra már nem volt időm. Pedig gondolom sejtitek, hogy mit kívántam volna…

2024.08.10.

További képek:
https://www.instagram.com/emmaasszony/

Az egész úgy kezdődött, hogy örökbe fogadtam G-nek egy macskamedvét.

Kérdezhetnétek, hogy hogy jön ez a királynőhöz és a Gundelhez, de mindjárt elmesélem.
A macskamedvét Tündinek hívták és a Budapesti állatkert lakója volt. Biztosan ismeritek az állatkert nevelőszülő programját, ami egy jelképes örökbefogadás és ennek köszönhetően G. egy évre büszke “apukája” lehetett Tündinek. G. szülinapján elindultunk, hogy meglátogassuk, az új “családtagot”, de mivel szombat volt és az állatkert bejáratánál hosszú sor kígyózott, elnapoltuk a találkozót és helyette egy hirtelen ötlettől vezérelve ittunk egy kávét a Gundelben. Csak a teraszra ültünk be, ahol olyan kedves fogadtatásban volt részünk, hogy pár hét múlva az én születésnapomon már vacsorára érkeztünk az étterembe.

A Gundel azon éttermek közé tartozik Magyarországon, amiről szinte mindenki hallott már, és a róla elnevezett desszertjét, a dióval, mazsolával és cukrozott narancshéjjal töltött csokis palacsintát pedig szintén mindenki ismeri.

Ez már több mint tíz éves sztori. Akkoriban a főváros gasztrotérképén még nem voltak jelen azok a napjainkban szinte ikonikusnak számító éttermek amik nélkül ma már elképzelhetetlen lenne Budapest. A mi történetünk idején bizony a Gundel maga volt a “hűha" kategória. Legalább is minden barátunk, ismerősünk akinek elmeséltük, hogy “jártunk a Gundelben” őszintén meglepődött, és talán kicsit irigyelt is minket.
Emlékszem, hogy az első alkalommal G. töltött uborkát, bélszínt és csokilávát evett, én pedig spárgakrémlevest, kacsacombot és természetesen az ikonikus palacsintát. A főételek ezüst ételtakaró búra alatt érkeztek amiket “abrakadabra” varázsszóval emeltek a felszolgálók. Ezt a mai napig emlegetjük. Az abrakadabra egyet jelentett nekünk a Gundellel.

Kávézni rendszeresen eljártam G-vel, vagy a barátnőimmel, egy alkalommal még a barátnőm kislányával is. Sokan megdöbbentek ezen, és luxusnak tartották és nem akarták elhinni, hogy ez a fajta luxus alig kerül többe, mint ha beülnek egy kávéra bármelyik nemzetközi kávézólánc üzletébe. De, hogy mi a különbség? Kezdem a kedvencemmel: például itt bármikor elsétálhatott melletted egy páva, akik gyakran áttévedtek a szomszédos állatkertből. Aztán szerettem, hogy itt Zsolnay csészéből kávéztunk, és járt mellé néha egy kis bonbon is. A diszkréten megvilágított helyiségben a hatalmas fából készült bárpult volt a kedvencem. Majdnem megsirattam amikor egyik alkalommal hűlt helyét leltem, mert a felújítás során menthetetlennek ítélték.

Amióta 2021-ben egy új fejezet kezdődött a Gundel életében azóta csak a hangulatos kertben kávéztunk, sütiztünk. Persze minden alkalommal benéztem a félhomályos kávézóba is hátha meglátom Krúdy Gyula vagy Latinovits Zoltán szellemét. Mert míg az előbbi nagyon gyakori vendég volt itt, az utóbbi pedig pontosan itt született nagyapja éttermében saját elmondása szerint éppen “Krúdy Gyula bácsi asztala fölött. “

Ma egy másik híresség nyomában eredtünk: kedvenc koronás föm, II. Erzsébet angol királynő menüjét kóstoltuk meg. Ez most az étterem legújabb kezdeményezése: olyan gasztronómiai utazásra invitál, ahol egykori híres vendégeik “Gundel-élményét” élhetjük át mi is. Az itt járt vendégek különleges menüsorokat fogyasztottak, így ennek az új kezdeményezésnek a keretében pénteken mi is részesei lehettünk “a királynői menünek”. Mert kivel is kezdhették volna sort az itt megvendégelt közismert személyiségek közül, mint “A” királynővel.

A tomboló kánikulából jó érzés volt megérkezni a kellemes klímájú étterembe. A felújítás óta nem jártunk itt, tetszik, hogy igazából csak egy kis ráncfelvarrást kapott a terem. A pincérek mint egy sorfalat állva köszöntöttek minket.
- Miért a sarokban kaptunk asztalt? - súgta nekem oda G.
- De nézd, így kinek az asztalánál ülhetünk! - nyugtattam meg - amikor megláttam, az asztalon Latinovits Zoltán nevét. Itt a Gundelben ugyanis minden asztal egy-egy itt járt híres vendég nevét viseli. II. Erzsébetről elnevezett asztal véletlenül pont mellettünk volt.

Miközben elkortyoltunk egy-egy pohár angol pezsgőt, figyeltem a nagy sürgés-forgást körülöttünk. Személy szerint egy kicsit sokallottam is a felszolgálók számát. Ugyanakkor örömmel ismertem fel azt a hölgyet, aki már a kerthelyiségben is többször hozzájárult a jó hangulatunkhoz közvetlen, barátságos de ugyanakkor profi stílusával.

A “Négykoronás menü” négy - Herendi étkészletben felszolgált - fogásból állt. Lehetőség volt a fogások számának variálására, de mi maradtunk az eredeti koncepció mellett. Viszont egy teljes borsort nem akartunk végiginni, csak a kínálatból választottunk. Mindketten kértünk egy-egy pohárral az előételhez, G. a főételhez én pedig a desszerthez. Ezzel okoztunk is az elején egy kis fennforgást, mert a pincérek kicsit összekeverték, hogy melyikünk mit kért. De szerencsére a fentebb említett pincérnőnk rögtön kézbevette a dolgokat és onnantól nem csak, hogy mindig a kért bor érkezett a fogásokhoz, de végig felügyelte, hogy igazi királyi kiszolgálásban legyen részünk.

Az előétel előtt egy kis körözöttet valamint uborkás, joghurtos lazackaviárt kaptunk étvágygerjesztőül, majd megérkezett az első koronás fogás, a rózsaszínre füstölt lazac. Hűsítő, igazi nyári előétel, roppanós, koronát formáló fehér spárgával és zsályamártással. A Benkő pincészet tokaji furmintja jó választás volt hozzá.

A galambesszencia vagyis az intenzív ízű húsleves tovább izgatta az ízlelőbimbókat. Nem telített el, csak kiváncsibbá váltunk a folytatást illetően. A korona itt sem maradhatott el, ezúttal sárgarépából készült.

A főétel igazi “krumplikoronás” magyar fogás volt: fonott borjúszűz, vadrizzsel, libamájjal töltött kucsmagombával.
G. szerint nem is kellett más hozzá, csak pont az a pohár Egri Merengő Bikavér (St. Andrea pincészet) amit ő ivott.

Már csak a desszert volt hátra. Először a 6 puttyonyos tokaji aszut kaptam meg. Ha nem az eper lenne a kedvenc gyümölcsöm, meg is elégedtem volna csupán csak a borral. Magában is fenséges volt. Amikor a linzerkoronával díszített eperparfét is hozzákóstoltam, a gyümölcsös íz és a ragyogó aranyszínű bor kettőse kirobbanó ízorgiát eredényezett…

Hát ilyen volt az a bizonyos “Négykoronás menü”. Ha bárki szeretné kipróbálni, hogy milyen az amikor úgy vacsorázik, mint az angol királynő - siessen - még pár napig megteheti ezt a Gundelben.

De szerencsére a Gundel varázslat éppen csak elkezdődött, a “Hírességek menüi” sorozat folytatódik.

Tudjátok: “abrakadabra”!

2024.07.12.