Hosszú éveken át G. nagymamájának főztje jelentette nekünk a balatoni konyhát. Nyáron amikor meglátogattunk Zamárdiban, a reggeli kávézgatás közben mindig megbeszéltünk mi lesz majd az aznapi menü. Általában ő sütött-főzött, szinte még segíteni sem engedett. “Ti nyaraltok, pihenjetek” mondogatta. A bevásárlást ránk bízta, de amúgy ő volt a főszakács.

Én például itt ettem először a paprikás krumplihoz savanyúságot, de szinte mindig volt lángos is, és ami sosem maradhatott el: a kakaós kalács. De emlékszem egyszer nagyobb társaság volt a nyaralóban, és bográcsoztunk a kertben. Nagymama pedig isteni burgonyáspogácsát készített a gulyáshoz. Van még egy kedves emlékem róla. Amikor egy olaszországi nyaralás után jártunk nála, meséltünk neki az olive ascolane-ról, a hússal töltött panírozott óriás olajbogyóról. Szó szót követett, és másnap már csapatmunkában magoztuk az olajbogyót. Nem volt egyszerű, mert ehhez az ételhez óvatosan, spirál alakban kell az olajbogyó “húsát” lefejteni a magról, hogy utána abban belecsomagolható legyen a húsos töltelék, amit ezután még panírozni is kellett. Látom magunkat a teraszon, ahogy próbáljuk hárman megtalálni a magozás tökéletes technikáját, ami végül sikerült is, és remek ebédünk kerekedett belőle.

Néha persze elmentünk étterembe is, általában a Mala Gardenbe Siófokra, ahol akkor a gimnáziumi osztálytársam volt a vezető. Amikor Nagymama már nem volt köztünk, többet “étteremturistáskodtunk”, de mindig sajnálattal állapítottunk meg, hogy az északi part gazdagabb kínálattal bír, mint a déli. Persze ott volt/van a Kistücsök, a déli oldal egyik sztárétterme, de ha változatosságra vágytunk bizony kompra kellett szállnunk. Főleg ha szezonon kívül jártunk erre.

November második felében Siófokra mentünk, mert G. félmaratont futott. Annak ellenére, hogy a rendezvény miatt sok ember volt a városban, kevés hely volt nyitva. A futás után alaposan megéhezett G-vel úgy döntöttünk, hogy hazautazás előtt megpróbáljuk a Köröshegyi völgyhíd betonpillérjeinek lábánál pár éve megnyílt Völgyhíd Konyha és Rét étteremet.

Annak idején nagy politikai és szakmai vihart kavart az M7-es autópálya viaduktjának szükségessége, annak megépítése. A hidak szerelmese vagyok, ezért igyekszem csak az építészeti alkotást látni benne. Szeretem nézni a Balatonról, ahogy Szántódhoz közeledve megpillantom hófehér sziluettjét, vagy alatta bicajozni és érezni, ahogy fölénk magasodik hatalmas de mégis elegáns lábaival.

Hűvös ködös idő volt, már kicsit sötétedett is, amikor leparkoltunk - ebben a fényviszonyban talán kicsit egy birodalmi lépegetőre emlékeztető - betonmonstrum lábainál. Foglalásunk nem volt, mert nem tudtuk mikor érkezünk, de szerencsénk volt. Az utolsó üres asztal mintha csak ránk várt volna.

A étlapot bizonyára sokan kicsit szűkösnek találnák, de mindketten hamar választottunk. Éhesek voltunk, főleg G. aki ma már túl volt egy 21 kilométeres kalóriaégetésen is.

Kőröshegyi traubit kértem bor helyett, hiszen én voltam a sofőr, G. pedig szolidaritásból mangós limonádét. A kedves és barátságos felszolgálónk szóládi kenyérrel kínált meg minket amihez vajat kaptunk. Az a magos vekni… merem állítani, hogy az idei év legfinomabb péksüteményét itt ettük.

G. császárhúst evett roscoff hagymával és bacon lekvárral. Díjnyertes választás egy futásban megfáradt embernek. A hús ropogós és szaftos volt, amihez jól illett zöldség és a hagyma. Nem is beszélve a bacon lekvárról!

Nem nagyon ettem még csalánt. Néha tea formájában iszom, de azért akkor sem az élvezeti értéke miatt. Most viszont csalánt ettem halibuttal és vajrépával. Újabb csodás “utazás” az ízek birodalmában. Ezúton is gratulálok a séfnek, hogy a csalán üde zöld színét megőrizve megalkotta ezt a különleges csalánmártást ami remek kísérője volt a hófehér húsú laposhalnak.

Elérkeztünk a desszert választás pillanatához.

G a “Csak alma” fantázianévre hallgató finomság mellett döntött ami nem más, mint szuvidált pink lady alma, zabpelyhes vajas morzsa és crème fraîche.

Én már a főétel elfogyasztása közben is a szomszéd asztalnál koktélos pohárban felszolgált édességgel szemeztem. Érdeklődésemre a pincér hölgy elmondta, hogy az nem más mint affogato, az olaszok egy kevésbé ismert kávés desszertje a tiramisu mellett. Itt úgy készült, hogy pisztácia fagyit megszórták feldarabolt cantuccini keksszel és mindezt - már azt asztalunknál - meglocsolták frissen főtt kávéval. Ennél jobb választásom nem is lehetett volna: a ködös, hideg novemberből hirtelen a napfényes Itáliában találtam magamat.

Jóllakottan szálltunk be az autóba. A ködös estén a viadukt éppen csak felsejlett a sötétben, csak a Völgyhíd Konyha és Rét fényei világítottak. Remélem, hogy nem csak a jövő novemberi siófoki félmaratonkor jövünk erre megint, mert szeretnék majd a “Rétre” is kiülni.. Ahogy aztán kikanyarodtam a parkolóból örömmel állapítottam meg: Újra van balatoni konyhánk!

2022.11.19.