Nagy sajtóvisszhang közepett 2010-ben nyílt meg a Kempinski szállodában a Nobu Budapest, számos magyar és külföldi híresség, köztük Robert De Niro amerikai filmszínész részvételével.

Akkoriban kicsit más képet mutatott még Budapest étteremtérképe. A Nobu nagyot robbant és hamar fogalommá vált a városban. Amikor G. oda vitt megünnepelni a számvitel vizsgámat, bizony voltak irigyeim a baráti társaságunkban. Aztán a volt munkahelyemről kétszer is itt karácsonyoztunk. Azt hiszem ez volt az első olyan éttermek egyike, ahonnan úgy jöttem ki, hogy azon kívül, hogy az ételek és italok kifogástalanul finomak voltak, mindennel meg voltam elégedve. Mindennel! A visszafogottan elegáns étteremben talán itt találkoztam először látványpulttal, itt ittam először virágzó teát és itt ettem életem legfinomabb sajttortáját, amit azóta sem überelt senki. A kóstoló menüből betekintést kaptunk a Nobu koncepcióba, a japán és perui ízek fúziójába. Amikor megmondtuk, hogy nem ismerjük annyira a szakét, egyből kispoharas ízelítőt kaptunk, hogy így a nekünk legjobban tetszőt választhassunk ki. A személyzet kedves, készséges és figyelmes volt velünk attól kezdve, hogy beléptünk az étterembe egészen a távozásunkig. Az ételekről, italokról részletes tájékoztatást kaptunk, gyakorlatilag nem tudtunk olyat kérdezni amire ne adtak volna választ. Ha azt mondanám, hogy kitalálták a gondolatainkat, akkor sem mondanék túl nagyot. Talán csak az újabb és újabb vendégek érkezésekor felcsattanó “Irasshaimase” japán üdvözléssel nem tudtam mit kezdeni. Minden 5 csillagos volt!

Januárban ebédelni készültünk a legnagyobb keresztfiunkkal. Az eredetileg kiválasztott hely épp szabadság miatt zárva tartott. Akkor hova menjünk? Mivel L. kedveli a halételeket, barátnője pedig a japán kultúrát, így jutott eszembe a Nobu.

A Nobu nyitása óta eltelt több mint tíz év. Valahogy mostanában nem találkoztam a nevével sehol, amikor pedig rákerestem az interneten, nem is nagyon találtam cikkeket róla. A “legfrissebb” írás is majdnem tíz éves volt, amire ráakadtam. Kíváncsian vártam az újabb találkozást.

Az étterem megközelíthető az utcáról, de a Kempinski Hotel hallja felől is. Mivel nagyon tetszik a hotel tágas előcsarnoka - ahol mindig gyönyörű virágkompozíciók fogadják a belépőt - innen érkeztünk mi is. A Nobu ajtajánál a fogadópultnál nem állt senki, így besétáltunk a bárig és tanácstalanul álldogáltunk, amíg észre nem vett végre minket valaki és az asztalunkhoz nem kísért. Mintha hallani véltem volna a japán üdvözlést is, de lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem. Kérésünkre a kabátokat elvitték, majd helyet foglaltunk. Rövid várakozás után megkaptuk az étlapokat. Érdeklődtek, hogy jártunk-e már itt, és amikor erre igennel válaszoltunk, magunkra maradtunk az étlapokkal. Még akkor sem sietett senki a segítségünkre, amikor mind a négyen a telefonunkat nyomkodtuk, láthatóan onnan próbálva választ kapni az étlappal kapcsolatos kérdéseinkre.
Most nem akartunk menüt enni, ezért az előételekből mi magunk állítottunk össze egy kis kóstolót. Az ételekhez ásványvizet, limonádét és teát kértünk.

A sushiból kétfélét választottuk: volt fűszeres tonhalas és avokadós lazacos. Első falatra érezhető volt, hogy kiváló alapanyagokból készült. Szinte nem is akartam szójaszósszal, gyömbérrel és wasabival “elrontani”. De mivel ez utóbbiak is annyira finomak voltak, megtettem. A japán zöldtorma, annyira volt csak csípős, hogy még érezni lehessen a friss tormás zamatát.

Volt még tonhal tatakit füstölt citrusos szójaszósszal és “new style” sashimit három féle halból. Volt tonhal, lazac és sügér. Sajnos a felszolgálók nem árultak el sokat az ételekről és mivel annyi ideig sem tartózkodtak az asztalunknál, hogy kérdéseket tegyünk fel nekik, kénytelenek voltunk az ízlelőbimbóinkra bízni magunkat. Itt a sashimi állaga kicsit más volt, mint az általában megszokottnak, mintha egy egész picit hőkezelték volna. Később ennek utána is jártam. Az új stílusú sashimi, a Nobu tulajdonosának és névadójának Nobuyuki Matsuhisa-nak egyik védjegyévé vált étele. Állítólag akkor találták fel, amikor egyik vendége visszaküldte a sashimit a konyhába, mert nem szerette a nyers halat. Ebben a “stílusban” a halszeleteket forró olajjal locsolják meg, amitől enyhe fehéres külső kérget kapnak. Fantasztikusan finom így is!

Régebben is ettünk itt zöldség tempurát. Sokszor emlegettük is, mert nagyon ízlett nekünk. A japánok sörtésztához hasonló, híres „bundája” a tempura, ami mennyei, ropogós és izgalmas bundát ad az ételnek. Csodásan feldobta a felszolgált sárgarépát, avokádót, mini kukoricát és a shiitake gombát.
Főételt már mindenki magának választott.

L. chilei sügért kért mangó salsával és habanero misoval. Olyan szép volt, hogy én is megkóstoltam. Édeskés és enyhén csípős volt a mártás, a halhús pedig nagyon ízletes.

L. barátnője Zs. egy bento boxot választott amihez egy leves és tempura bowl is járt. Nem volt kis adag, a maradékot haza is vittük.

Szerintem G. étele lett volna a nyertes ha versenyeztettük volna a fogásokat. Ez nem volt más, mint alaszkai tőkehal yuzus mizoval grillezve. A kívül kissé édeskés, enyhén ropogós kéreg vajpuha halfilét rejtett magába.

Én tenger gyümölcsei toban yaki-t ettem. A toban yaki a kerámiatálra utal, ami ebben az esetben nem csak a felszolgálásra van, hanem ezen is sütik meg az ételt. Még amikor az asztalra helyezték, akkor is olyan forró volt, hogy akár az edény szélén tovább is piríthattam volna a halakat.

Még sosem ettem mást desszertet itt, csak azt a bizonyos Nobu sajttortát. Most sem csalódtam. Nem csak az idő szépítette meg az elmúlt évek során az emlékeimet. A Nobu sajttorta még a régi. Most bergamottos málnaszósszal és vanília fagyival kaptuk. Azért írom többesszámban, mert annyit beszéltem erről ebéd közben, hogy végül csak L. kért mást.

Ő a csokoládé gömböt választotta. Szintén egy ikonikus étel a Nobuban. Ez egy étcsoki gömb, amit az asztalnál leöntötték forró karamellszósszal, amitől a gömb kicsit megolvadt és így feltárta a belsejében rejlő marakuja krémet és erdei gyümölcsöt.

Jóllakottan üldögéltünk még az asztalnál. Talán kicsit tovább is mint terveztük, mert senki nem nézett felénk. Kicsit csalódott voltam. Igaz finomakat és különleges ételeket ettünk, a társaságunk is remek volt, de nagyon messze volt most az a bizonyos Nobu élmény. Végre leintettünk egy pincért, hogy fizethessünk. Szerencse, hogy az ételekkel meg voltunk elégedve, és vendégeink jól érezték magukat, mert különben már csak az árak emlékeztettek volna a Nobu színvonalára! Visszaszereztük a kabátokat és távoztunk. Fura, de most talán még az is hiányzott, hogy valaki japánul felkiáltva elbúcsúzzon tőlünk…