Azt nagyon szeretem, amikor Budapestre megérkezve a BAH csomópont felől a Hegyalja úton közelítjük meg a Dunát. Nézni, ahogy az úton lefelé kanyarodva megjelenik előttünk az Erzsébet híd hófehér sudár, karcsú alakja, ami aztán ahogy közeledünk felé egyre hatalmasabb és hatalmasabb lesz, majd végül teljesen fölénk tornyosul. A hídra érve egyből balra fordulok, hogy odaköszönjek a Lánchídnak és a Parlamentnek, majd gyorsan a többi még látható hídnak is odaintek. Vetek egy megnyugtató pillantást Klotildra és Matildra a pesti hídfő két nagyasszonyára, majd lekanyarodunk a rakpartra, hogy odaköszönhessek a túlparton a Várkert bazárnak, és a felette a budai Várnak. Ilyenkor talán még azt is szeretem, ha nagyobb a forgalom, mert akkor a legkedvesebb barátomra a Lánchídra is jut elegendő időm. Innen keletre fordulva jön - az engem kicsit a római Piazza Navonara emlékeztető - József Nádor tér. Az Andrássy út impozáns palotái sokszor csak úgy elsuhannak mellettem. Ezért kicsit szurkolok, hogy néha azért pirosat is kapjunk, - hogy mielőtt teljes figyelmemet a Hősök terének szentelhetném - odaintsek az Operának és a másik nagy kedvencemnek a Balettintézetnek is. Végül a Városligetben megnézem a fák között megbújó romantikus Vajdahunyad várat is.

Esti kivilágításban talán még jobban szeretem ezt. De minden évben van pár hét amikor ez az útvonal maga a csoda: ha karácsonyi fényárban úszik! (Évekkel ezelőtt a nagyanyámat is ezen az útvonalon hoztuk el Budapestre az ünnepek alatt. Akkor azt mondta, hogy ez volt a legszebb karácsonyi ajándéka.)

Van három dolog ami nélkül már jó ideje nem múlhat el karácsony. Megnézni valamikor a Diótörőt, a Herendi teadélután a névnapomon, és egy közös vacsora barátainkkal. A Szenteste előtti utolsó hajrában pár órára megpihenni az évvégi rohanásban.

Az idei helyszínre november végén találtam rá. G. és én szabadságon voltunk, és “turistáskodtunk” a városban. Séta, brunch, kávézás, majd a nap lezárásaként meglátogattuk a MOL Campust. A gyorslifttel pillanatok alatt a 29. emeleti kilátóban voltunk. Előttünk hevert város, mint egy terepasztal: a Duna, a hidak, a Parlament, a Gellért-hegy, a Bazilika és más jól- vagy kevésbé ismert épület. Egyszerre volt izgalmas és megnyugtató az “öreg barát” látványa a magasból.

Ide eljövünk - mondtam G-nek, amikor bekukkantottam a toronyban nemrég megnyílt Virtu étterembe. Igaz ez “csak” a 28. emelet, de az innen nyíló kilátás is megfelelő hátteréül szolgálhat majd az idei karácsonyi vacsorához. A hely éppen csak most nyitott, Lendvai Levente séf irányításával. Ő az Arany Kaviárból jött ide, talán már főzött is nekünk. Eljöttünk tehát hozzá, hogy 120 méter magasan megkóstoljuk az otthon és a szeretet ízeit.

Munka után A. és én sétáltunk kicsit a Duna-parton, majd villamossal mentünk a toronyhoz. Én olyan izgalomban voltam, hogy úgy elsétáltam G. mellett - aki már ott várt ránk - hogy észre sem vettem. Mindjárt nagy nevetéssel indult ez az este.

A panorámalift pillanatok alatt a repített minket a teltházas étteremhez. Nem viccelek. A több, mint 100 fő befogadására alkalmas helyen már szinte nem volt szabad asztal. Ide nem lehet csak úgy betoppanni. Főleg nem karácsony előtt. De a kiszolgálás gördülékeny, a felszolgálónk bár szemtelenül fiatal (ha megbocsájtja ezt a kijelentést nekem) de már most vérprofi!

Kapjuk is az étlapot és hozzá egy ajándék Bollinger pezsgőt, ami az asztalfoglalásunkhoz járt. Én máris imádom a helyet!

Miután kiválasztottuk az ételeket, elfogadjuk a felajánlott kenyérválogatást, amihez jutúrós körözött, vaj és szőlőmagolaj jár. Ez utóbbi mindenkit levett a lábáról. De a körözött is versenyben volt.

Az első fogást - ami Krúdy húslevese - fazékban tálalják, mindenféle jósággal kísérve: vajpuha marha stefániával és nyelvvel, roppanós zöldségekkel, grízgaluskával, és persze az elmaradhatatlan velős csonttal és pirítóssal. Mivel ez egyszerre leves és főétel, G-vel elfelezem, hogy maradjon kapacitásom a folytatásra. Szerintem ő sem bánta meg. Mennyei volt.

A. a klasszikus kacsamáj-tokaji aszú-kalács triót mellett döntött, amit én is megkóstoltam. Tökéletes összeillő hármast alkottak. Nem olyan mint egy karácsonyi koszorú?

P. pedig halászlevet evett, ami a bajai és a szegedi recept fúziójaként született meg itt a Virtuban.

A folytatás következett: A. grillezett tokhalat, G. a szarvasvadast, P. hátszínt, én pedig töltött gombát választottam.

Mint asztali “főkóstoló” kijelenthetem, hogy az étlapon szereplő főételek felét sikerült megízlelnem, és bármelyikét szívesen javaslom mindenkinek. Ha pedig ezt reprezentatív mintának veszem, akkor bátran ajánlhatom bármelyik főfogást a menüről.

Ezután szükségünk volt egy kis pihenőre. A. és én a szokásos éttermi sétánkra indultunk. Hangulatos a hely. A háttérben szóló zene nem nyomja el a beszélgetést. Hullámos falak, kék márvány pult, áramvonalas bútorok, buja növényzet. Minden az épület lábánál hömpölygő Dunára emlékeztet. A hatalmas üvegablakok mögött pedig a város és fényei. Itt nincs szükség képekre a falakon.

Desszertnek páronként egy-egy pohárban tálalt Sacher fantáziát és egy-egy “Jutka rakott palacsintáját” kértük. G. és én nem vesztünk össze: nála a Sacher, nálam a palacsinta volt a nyerő. Bár elismerem, hogy azt a sárgabarack sorbet ami az ő édességéhez járt, ha lehetne külön is kirendelném.

És most jönnek az extrák:

Felsétálunk a 29. emeletre, hogy a fedélzetről újból letekintsünk a városra. Ismét gyorsan számbavettem régi barátaimat és ismerőseimet: az épületeket és a hidakat. Budapest teljes pompájában ragyogott. A távolban még tüzijáték fényeit is láttuk. Ilyen egy igazi karácsonyi csoda!

Lehetett ezt még tetézni? Lehetett. Hazafelé átmentünk az Erzsébet hídon…

2023.12.20.